Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A fáradtság felnőtteknél is előhozhatja a rosszabbik énjüket, a gyerekek pedig olykor magukból kivetkőzve tombolnak ilyenkor. Mi ennek az oka, és hogyan kezeljük, ha csemeténk dührohamot kap?
Mindannyian ismerjük az érzést, amikor egy betegség, az átélt stressz vagy egy kiadós edzés után ránk tör a fáradtság. Ilyenkor azt szeretnénk, hogy ne szóljon hozzánk senki, kicsit hagyjanak békén, hogy kipihenhessük magunkat. A fáradtság ugyanis egyfajta energiahiány, ami fizikai vagy szellemi leterheltség vagy intenzív érzelmi állapotok után jelentkezik. Ha minden igyekezetünk ellenére nem tudjuk kipihenni magunkat, ingerültebbek leszünk, nehezebben tartjuk fenn az önuralmunkat.
A fáradtság biológiája
Ami a jelenség biológiai hátterét illeti, a viselkedés szabályozása az agyban a homloklebeny prefrontális kéregnek nevezett területén történik. A homlok mögötti terület felelős azért, hogy gondolkodjunk, mielőtt cselekszünk, továbbá felelős az érzelmek szabályozásáért, a társas viselkedés irányításáért és részben a beszédért is. A kognitív rugalmasság is idetartozik, azaz a képesség arra, hogy viselkedésünket és gondolkodásunkat a váratlan helyzetekhez igazítsuk.
Bocs, kiszaladt a számon
A prefrontális kéreg az agy leglassabban fejlődő része: kora gyerekkorunktól kezdve egészen a serdülőkor végéig fejlődik. Ugyancsak ez az a terület, amely a legtöbb energiát igényli. Amikor fáradtak vagyunk, csökken az az energiamennyiség, amit szervezetünk a prefrontális kéregbe juttat, így nehezebbnek találjuk a gondolkodást, a tervezést, a döntést, az érzelmek kezelését, és az információkat is nehezebben jegyezzük meg. Úgy is mondhatnánk, hogy elveszítjük saját viselkedésünk irányításának képességét – például hajlamosak leszünk olyan dolgokat mondani, amivel megbántjuk a másikat, mert „kiszalad a szánkon”.
Ezért fetrengenek a földön a gyerekek
Ugyanez történik akkor is, ha egy gyerek elfárad, mert telítődik az ingerekkel, azaz túlterhelődik. Ilyenkor megnő annak a valószínűsége, hogy olyasmit tesznek vagy úgy viselkednek, amiről egyébként pontosan tudják, hogy nem szabad: a földön fetrengve hisztiznek, sírnak, kiabálnak, rosszabb esetben tombolni kezdenek. Mindez annak a jele, hogy az agy érzelmi központja átvette a hatalmat az agy „gondolkodó” részétől, a prefrontális kéregtől.
A „rémes kétévesek”
A jelenség különösen szembetűnő másfél-két éves kor körül. Ebben az életszakaszban a korábbinál mélyebb, összetettebb érzelmi élet kezd kialakulni, ami szélsőségekben jelentkezhet: egyik pillanatban még rajongva vetik ránk magukat, vagy boldogan kacarásznak valamilyen apróságon, a másikban pedig képtelenek kezelni a feltörő fájdalmat, dühöt, frusztrációt, szorongást vagy éppen a fáradtságot.
Brit kutatók azt találták, hogy a dührohamok a 18–24 hónaposok 87 százalékánál, a 30–36 hónaposok 91 százalékánál és a 42–48 hónaposak 59 százalékánál fordulnak elő, tehát az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken a mennyiségük.
(Ha iskoláskorban is jellemzőek a kontrollálatlan indulatok, érdemes a gyerekorvossal konzultálni.)
Éhes, álmos vagy unatkozik?
A pszichológusok szerint az első lépés, amit szülőként megtehetünk a dührohamok ellen, az a kiváltó ok azonosítása. Elképzelhető ugyanis, hogy egy banális ok áll a háttérben: megéhezett, álmos vagy éppen unatkozik. Fontos, hogy higgadtak maradjunk, hiszen így a saját példánkon tudjuk megmutatni, hogyan lehet egy-egy nehéz szituációt tombolás nélkül kezelni. Ez egyáltalán nem könnyű, de hosszú távon nagy jelentősége van. Első lépésként próbáljuk a saját érzéseinket tudatosítani, és szabályozni a reakcióinkat, hiszen a dühöngés nem fog abbamaradni, ha kiabálunk.
A szakértők szerint 4 dolgot tartsunk szem előtt, ha csemeténk éppen dühöngeni kezdett:
1. Ne tegyünk fel kérdéseket
A stresszhelyzetben lévő gyerek agya a „harcolj vagy menekülj ” (más szóval „üss vagy fuss”) parancsot követi, nem lesz képes arra, hogy racionálisan megindokolja tettének okait, sőt, a kérdések még ronthatnak is a helyzeten. Ehelyett igyekezzünk halk, de határozott és megnyugtató hangon, egyszerű utasításokkal és kijelentésekkel kommunikálni.
2. Ne mondogassuk, hogy „nyugodj meg”
Sajnos ez is leginkább olaj a tűzre: a gyerek érzékeli, hogy nem tud megnyugodni, a felszólításnak nem tud eleget tenni, így még inkább frusztrált lesz. Ehelyett próbáljuk benne tudatosítani, hogy átérezzük, milyen nehéz neki, és próbálunk segíteni. Mondhatjuk például, hogy „sajnálom”, „üljünk le egy kicsit” vagy „segítek neked”.
3. Ügyeljünk a testbeszédre
Ne álljunk túl közel a gyerekhez, és ne hajoljunk az arcába. Próbáljuk meg ellazítani arcizmainkat (nem lesz könnyű, hiszen szülőként is stresszhelyzetben vagyunk), és ha intenzív reakciókat tapasztalunk a saját részünkről, inkább menjünk át egy másik szobába, ahol a légzésünkre figyelve megnyugodhatunk. Ha erre nincs lehetőségünk, mert mondjuk nyilvános helyen történik az eset, akkor se foglalkozzunk azzal, hogy „mit szólnak”. Ehelyett koncentráljunk a gyerekre, próbáljuk őt megérteni, vagy, ha elfogadja, egy simogatással vagy határozott öleléssel lenyugtatni. Közben mondogathatjuk, hogy „itt vagyok veled”, esetleg megkérhetjük, főként, ha már nagyobb, hogy lélegezzen együtt velünk.
4. Ne fenyegessük büntetéssel
Ha a gyerek elveszti uralmát az érzelmei felett, nem fog neki segíteni, ha a „hiszti” következményeit vagy a várható büntetést ecseteljük. A megbeszélést hagyjuk későbbre, amikor már lenyugodtak a kedélyek.
Ne feledjük: még a tinédzserek agya sem teljesen fejlett, és érzelemkontrolljuk sem olyan jó, mint a felnőtteké. Ez idővel és a szülői mintaadással azonban javulni fog, a dührohamok ritkulni fognak, és a gyerek előbb-utóbb képes lesz arra, hogy segítség nélkül megnyugodjon – optimális esetben még azelőtt, hogy bekövetkezne a túlterhelődés miatti dühroham.
