Twin Peaks, Dallas, tévéhíradó: amikor a kilencvenes években gyerekek voltunk, szüleink ritkán szóltak bele abba, mint nézünk a tévében, legfeljebb eltakarták a szemünket, ha szexre került a sor. Vajon miért tettek így?
Az biztos, hogy nem azért kaphattunk az arcunkba korhatáros tartalmakat számolatlanul, mert nem érdekelte őket, hogy ennek milyen hatása lesz – a tévézés kultúrája ugyanakkor igencsak gyerekcipőben járt még ekkor, a korhatárkarikákra még nagyjából az ezredfordulóig várni kellett, és a műsorválaszték sem volt olyan széles körű.
A tévé mást jelentett egykor, mint ma
A tévé a mai negyvenesek szülei számára közel sem volt az a magától értetődő dolog, amivé a mi életünkben vált. Legtöbbjük akkoriban született, amikor a televíziózás maga is, és jól emlékszik arra, hogy volt hétfői műsorszünet, fekete-fehér adás meg egyetlen tévécsatorna. A rádióhoz képest hatalmas ugrás volt, hogy nemcsak hangokra, hanem képekre hagyatkozva gyűjthettek információt, vagy épp szórakozhattak: ennek megfelelően
a tévékészüléknek általában kitüntetett, meg nem kerülhető helye volt egy háztartásban. Legtöbbször a nappaliban, nett kis csipketerítővel lefedve, fotókkal és nippekkel dekorálva.
A tévé is családtag volt – és lássuk be, sok helyen ma is az, hiszen a háttérben megy akkor is, ha épp a kutya se nézi. Akkoriban még nem esett túl sok szó arról, hogy káros lenne túl sokat tévézni, vagy egyáltalán lehetséges túlzásba vinni, és az egyes műsortípusoknak a gyerekekre gyakorolt hatásáról sem születtek még tanulmányok, melyek széles körben elérhetők lettek volna. Ahogyan a híradót is megnézték velünk, úgy nem volt gond az sem, hogy látjuk David Lynch misztikus elemekben bővelkedő sorozatát, amiből természetesen egy kukkot sem értettünk.
A gyerek is azt nézte, amit mindenki más
Nem is nagyon lehetett akkor még tévéműsorok között válogatni: épp a kilencvenes években kezdett gazdagodni a kínálat egyre több tévécsatorna elérésével, de ez nem jelentette azt, hogy minden háztartásban lehetett is válogatni az összes csatorna kínálatából. Emlékszem azokra az időkre, amikor vágyakozva olvasgattam a tévéújságban azon csatornák programját, amelyeket mi otthon nem tudtunk fogni – szinte fizikai fájdalmat okozott abba belegondolni, mi mindenből maradok ki.
Egyes háztartásokban tehát az volt a kínálat, amit a lehetőségek megengedtek, ha tehát az esti sorozat a Twin Peaks volt, akkor az esti sorozat ez volt, és kész.
De talán ha szélesebb lett volna a választék, akkor is az izgalmas felnőttprogram lett volna a nyerő, mivel a múlt század végén a gyereknevelés egészen más mederben zajlott, mint ma.
Ahogyan nem volt kérdés vagy probléma a saját ágyba szoktatás akár a sírni hagyás alkalmazásával, úgy az sem merült fel túl sokszor, hogy a gyermek igényei határozzák meg az esti szórakozást. Persze, a Tévémacit meg a tornát azért megnéztük, de utána jöhetett a felnőttmese is.
És akkor jött a „takard el a szemed”
Arról mindenkinek megvan a maga élménye, mit kellett csinálni, ha valami olyasmi következett a sorozatban, amit már a szülő is soknak tartott – takard el a szemed, feküdj le a kanapéra, menj ki a szobából, fogd be a füled.
Érdekesképp nem az erőszakosabb jeleneteknél vagy az ijesztő részek esetében, hanem a szexjeleneteknél hangzottak el ezek a felszólítások, ami árulkodik a társadalmi prüdériáról is.
Egy kis gyilkosság még rendben van, na de a meztelen testfelületekről már ne legyen a gyereknek tudomása, még a végén rá is kérdez, mi az.
Magyarázni emlékeim szerint úgysem nagyon magyarázták, mi történik a sorozatban – vagy épp hogy kell-e tartani a híradóban látottaktól, hallottaktól. Én például a délszláv háború híreinek hatására szorongtam, mások bizonyára más miatt, amit a híradóban hallhattak.
Ma már másként tesszük
Az élethelyzet, az információhiány, a világ tévé által tágra nyitott kapuja tehát mind-mind szerepet játszhatott abban, hogy a kilencvenes évek gyermekei mindenféle olyan tartalomhoz hozzájutottak, ami életkorilag nem felelt meg nekik.
Mostanra azonban már közismert, hogy nemcsak gyermekre, de felnőttre is negatív hatása lehet a túl sok tévézésnek, és nem is nagyon van olyan szülő, aki leültetné óvodását bármilyen, 16 év fölöttieknek szánt film vagy sorozat elé.
A szülőség nagyot változott az elmúlt harminc évben, ezen a téren szerencsés irányba. Nem tesszük már ki gyermekeinket felesleges szorongásnak az életkorilag nem nekik való tartalmak által, a híreket pedig értelmezve és szűrve juttatjuk el hozzájuk. Közben pedig csak reméljük, hogy sikerül az internet lehetőségeit jól használva ott is megvédeniük magukat a későbbiekben – nekünk ez a kihívás jutott…
