Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A múltban nemcsak a szülést, hanem a csecsemőgondozást is hiedelmek és babonák sokasága kísérte. Az ártó szemek, démonok és megrontást okozó gonosz szellemek ellen különféle praktikákkal igyekeztek védekezni.
A csecsemő első fürdetésének elsősorban rituális jelentősége volt: a vér, mint tudjuk, tisztátalannak számított. A fürdetést a bába végezte, egy erre a célra készült fürösztőteknőben, amibe először is beletették az anya véres szülőingét, majd a vízen kívül öntöttek bele (anya)tejet, bort, esetleg pálinkát. Nem maradhatott el a pénzérme sem, hogy gazdag legyen a gyermek. (Egyes helyeken a fürdővíznek egészen extrém összetevői voltak: moslék (!), tojás, piros alma, hogy piros legyen az arca; kulcs, hogy takarékos legyen, stb.) A bába ezzel az egyveleggel, az orvosi intések dacára, kimosta a gyermek szemét és száját, ami sok kisgyermeknél szembetegséget, sőt vakságot is okozhatott, és a szájpenész megjelenéséhez is hozzájárult.
A fürdetés után bekenték a babát vajjal, zsírral vagy olajjal, bepelenkázták (fiúgyerekeknek használt gatyából vagy ingből, kislányoknak női szoknyából hasítottak pelenkát), majd szorosan bepólyálták. Mai szemmel ez sem tűnik helyes döntésnek, hiszen a csecsemő bőre így nem szellőzött, ami további fertőzéseknek adhatott helyet. (A 20. század elejétől szerencsére elterjedt a babák végtagjait szabadon hagyó pelenkázás is.) Levegőzni nem nagyon vitték ki a csecsemőket, hiszen akkor is megigézhette őket valami. Helyette inkább túlöltöztetve, túlfűtött szobában tartották őket a bölcsőben. A pelenkacsere napi 2-3 alkalomra korlátozódott.
Másfél évig a bölcsőben
Egy korabeli orvosi beszámoló szerint a parasztcsaládok, amikor kimentek a mezőre dolgozni, gyakran magára hagyták a csecsemőt otthon: „Afalusi szegény gyermekek, a kik egész fél nap – is sokszor a bölcsöbe feküsznek, úgy kiríjják magokat, hogy egészen neki feketednek; ha még ezen kivül illyenkor a hasok az emésztettől, savanyúságtól, és a széltől mint a dob úgy felvagynak fújva, a nagy sikoltozás miatt a köldöknél gyakorta szakadást szenvednek.”
A bölcsőt a gyermek egy-másfél éves koráig használták, éjjelente gyakran madzagot kötöttek rá, és annál fogva mozgatták. (Üresen nem volt szabad mozgatni, mert a hiedelem szerint akkor a gyermek megbetegszik.) Nagy jelentősége volt annak, hogy az éjszakát átaludja a baba, hiszen másnap az egész családnak dolgoznia kellett. Sem a pelenkát, sem a fürdővizet nem szabadott éjszakára kint hagyni, és nem illett meglátogatni a kisgyermekeseket napnyugta után, nehogy elvigyék az álmukat. De radikálisabb megoldásoktól sem riadtak vissza: mákteát készítettek szárított mák héjából, majd ezt adták a gyereknek, hogy jól aludjon. De nagyon kellett vigyázni, nehogy túladagolják, hiszen az végzetes következményekkel járt.
Nem volt mindegy, hogy hová és mikor öntik ki a csecsemő első fürdővizét. Tilos volt napnyugta után kiönteni, hiszen akkor az ártó szellemek vagy boszorkányok fel tudták volna használni. Nem szabadott olyan helyre sem önteni, ahol beletapostak vagy átjártak volna rajta. A pelenka szintén különösen alkalmas volt arra, hogy általa megrontsák a csecsemőt, tehát a mosóvizét semmi esetre sem szabadott napnyugta után kiönteni, és száradni sem lehetett kitenni éjszakára.
Nem csak az összenőtt szemöldök veszélyes
Ha bármi baja lett a csecsemőnek, például hányt vagy sokat sírt, azt tartották, hogy megrontották. A rontással elsősorban a bábákat vádolták, akik mind a gyermekágyas anya, mind a csecsemő egészségi állapotában nagy bajt tudtak okozni a hiedelem szerint. Ilyen megrontás következménye például az, ha a gyermek, noha jó étvágya van, nem fejlődik; hirtelen rosszul lesz, hány, vagy hasmenéstől szenved. Szemmel verni vagy megigézni nem csak rossz szándékkal és összenőtt szemöldökkel lehetett: elég volt, ha valaki hosszan megnézte a kisgyermeket. A szemmel verés ellen megköpködték vagy szenes vízben fürdették meg a kicsiket.
Hűtővíz, nyúlvelő és piros szalag
A koszmóról, illetve a kisgyermek fején megjelenő bármilyen bőrbetegségről azt tartották, hogy meg kell várni, amíg magától lekopik. Ennek sokszor az lett a következménye, hogy az arcra is lehúzódott a baj. A hiedelem szerint menstruáló nő látogatása okozta, tehát abban a vízben kellett megfürdetni a gyermeket, amiben a nő a menstruációs kötőit mosta. Ha ettől nem múlt el a koszmó (és miért is múlt volna el), jöhettek az egyéb csodaszerek: harmat, tüzes vas hűtővize a kovácstól, porrá tört placenta, esetleg egy piros szalag a kisgyermek nyakára. A szájpenészről úgy gondolták, hogy azt az anya „rossz teje” okozza. Mai szemmel elképesztő módszerekkel igyekeztek gyógyítani: tört salétrommal, szarvreszelékkel, a ló szájából kifolyt itatóvízzel, esetleg mésszel kevert kutyaürülékkel kenték be. A fogzás okozta sírás és nyugtalanság csillapítására szintén számtalan módszert bevetettek. Farkas fogával dörzsölgették, nyúlvelővel, pálinkával, levágott kakas taréjából kifolyó vérrel kenegették. Ha egyik sem használt, száraz kenyeret, templomkulcsot vagy szalonnabőrt adtak a gyermek kezébe, hogy ezeket rágcsálja. Végső esetben pedig orvoshoz fordultak, aki bemetszette a fogínyt.
Az idézet és a cikk forrása: Deáky Zita–Krász Lilla: Minden dolgok kezdete. A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI–XX. század). Századvég Kiadó, Budapest, 2005.
