Szokatlan helyzet, ha a gyerek látja a szülőt valami újat megtanulni, de mindenki profitálhat belőle: saját bőrömön tapasztaltam meg a dolgot.
„Hát, anya, ez megint nem sikerült” – bölcselkedett egy tavaszi napon két és fél éves fiam az apja mögötti biciklis ülésből, amikor ismételten nem sikerült dombnak felfelé elindulnom az ördög kétkerekű szekerével. Abban a pillanatban a legszívesebben az árokba löktem volna a kerékpárt, de sajnos nem volt mellettem árok, arra pedig csak később jöttünk rá, hogy a bringa agyváltója nagyjából a negyedik fokozatba szakadt be, így tulajdonképpen nem sok meglepő van abban, hogy hiába szerencsétlenkedem. Borzalmasan frusztráló volt a pillanat – és volt előtte, meg még utána is nagyon sok ilyen, hosszú távon mégsem bánom a rengeteg kudarcot és bénázást. Elmesélem, miért.
Felnőtt fejjel tanulni nem mindig könnyű
A fenti jelenet lejátszódásának idején néhány hónap választott el negyvenedik születésnapomtól. Ritkaságszámba megy, ha valaki ennyi idősen még nem tud biciklizni, tisztában vagyok vele, sok okból mégsem erőltettem eddig a dolgot. Nagyobbik gyermekem, négyéves kislányom viszont ekkorra már bőszen tekerte a kétkerekűt, és úgy nézett ki, ha biciklizni nem tudásom állapota így marad, sok családi programlehetőségből maradok ki.
Nagyjából harmadszor vágtunk hát bele a bringatanulásba férjemmel – felnőttként rettegtem attól, hogy biciklistül elesem, így küzdelmes és hosszú hónapok következtek.
A végeredmény azonban mindenért kárpótolt, és nem csak azért, mert kora ősszel négyesben tekerhettünk a Velencei-tó partján.
„Anya, nagyon büszke vagyok rád!” – hangoztatta többször is a lányom, és a bicikliülés büszke kommentátorának sem volt már kifogása elindulásommal kapcsolatosan. Miközben én biciklizni tanultam, ő még ennél is sokkal fontosabb dolgokat ismert meg rajtam keresztül.
A szülő és a gyerek szerepet cserél
A gyerekekkel nagyon gyakran fordul elő, hogy olyan dolgokra vesszük rá őket, amelyeket korábban nem tudtak végrehajtani. Nekünk természetesen semmiségnek tűnik, de nekik hatalmas feladat megtanulni bekötni a cipőfűzőt, felmászni a mászóka legmagasabb részére, vonalon belül színezni, alaposan fogat mosni vagy egyedül megkenni egy szelet kenyeret lekvárral.
Az viszont nagyon ritka, hogy a szerepek felcserélődnénk, és olyasmit kellene egy felnőttnek végrehajtania, ami számukra „bébikönnyű”.
A pokolian gyorsan tanuló négyéves számára a biciklizés elsajátítása néhány hétvégébe telt, anyjának meg pár évbe. Igaz, ő csak a végkifejlethez asszisztált, de szembesülhetett azzal: amit elvárok tőle, azt bizonyos helyzetekben elvárom magamtól is.
Nem sikerült? Próbáld meg újra! Adok tanácsot és segítséget is, de neked kell begyakorolnod. Biciklitanulás közben pontosan így történt velem is, próbálkoztam, javítottam, gyakoroltam, és időnként kudarcot vallottam. Ha belefáradtam, abbahagytam, de másnap vagy jövő hétvégén folytattam. A cél megvolt: tudjunk együtt biciklizni. Azt a kitartást, amit a gyermekemtől elvárok, saját magamtól is meg kellett követelnem – lányom jól láthatta, hogy a világ valóban így működik. Kipróbálod, és nem sikerül. Újra megpróbálod, és még mindig nem sikerül. De egyszer, a végén igenis sikerülni fog.
Megtanultak támogatni
A fordított helyzet ráadásul nem ebben az egyetlen kontextusban mutatkozott meg. A gyerekek megtanulnak dolgokat, a szüleik pedig megdicsérik őket – ez most éppen fordítva történt. Én tanultam meg valamit, és ő kerülhetett abba a helyzetbe, hogy ezért megdicsérjen, megélhette annak örömét, amikor valaki, akit igazán szeretsz, sikert ér el. Egy óvodás számára nem kézzelfogható teljesítmény az, hogy anyának új munkahelye van, vagy apa karácsonyi jutalmat kapott: ezek a dolgok vele nem történnek meg, nem tudja magát beleélni úgy igazán egyik helyzetbe sem. Na de az, hogy anya megtanult biciklizni, már egészen más! Pontosan tudja, hiszen nemrég ő is átélte – ismeri a frusztrációt, a folyamatot, és ismeri az örömöt is annak végén.
Lányom így aztán azt is megtanulta, hogyan támogasson vagy bátorítson engem:
ahogyan a kudarcok idején együttérzéséről tett tanúbizonyságot velem szemben, úgy a végső sikernél büszkeségét fejezte ki. Tulajdonképpen sokkal érettebben és támogatóbban viselkedett, mint sok felnőtt: a sikeremet ünnepelte, és nem irigyelte.
„Nagyon büszke vagyok rád, anya!”
A biciklitanulás sokkal több volt tehát, mint a két keréken történő közlekedés módjának elsajátítása. Engem felnőttként nemcsak egy új közlekedési móddal gazdagított, hanem annak örömével is, hogy negyvenévesen még képes vagyok megtanulni valami újat. A gyerekeknek példát mutatott azzal kapcsolatosan, hogy a felnőttek világa sem tér el sokban az övéktől, és a támogatás képességének eszköztárával gazdagította őket.
Szóval mindezen felbuzdulva idén télen, negyven és fél évesen el is kezdtem síelni tanulni. Sok okból nem erőltettem eddig, de megint úgy nézett ki, hogy lemaradok egy családi programlehetőségről. Képzeljétek, az sokkal hamarabb ment – biztos azért, mert a léccel rögtön el mertem esni. Másfél hónappal ez első óra után már családostul csúsztunk le egy kék pályán. Nem állítom, hogy amikor először néztem le a felvonó tetejétől, nem akartam bedobni a léceket az árokba – de árok már megint nem volt. Három nap múlva viszont együtt siklottunk lefelé, miközben a lányom azt kiabálta: „Nagyon büszke vagyok rád, anya!”
