Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lackfi János hatvanöt könyvet írt, humoros verseit százezren olvassák és lájkolják a Facebookon, nemrég pedig a középiskolai felvételi feladatsorba is bekerült. Beszélgetésünkből kiderül, mi az a pacuha hájadék, hogyan kell gyerekzsivajban verset írni, és milyen az irodalom egy szerelőaknából nézve.
Múlt héten zajlottak a középiskolai felvételik, az egyik feladatban Lackfi-szószerkezeteket kellett megfejteni. Nehéz feladatnak gondolja magát?
Ki kellett találni, vajon mi a „cseppszívó pöttömke”. Persze, hogy kolibri. Az „ormántos füllencs” meg elefánt. Magyarítottam pár állatnevet, ahogy az a nyelvújítás korában divatos volt, ezeket kellett megfejteni. Vagyis igazából csak összepárosítani a felsorolt állatokkal. És a „pacuha hájadék” esetén még ezt sem kellett. Ez lett volna a bálna.
Milyen visszajelzéseket kapott?
Akik érintettek voltak, akár SNI-s vagy felvételiző gyerekek szülei, akár olyanok, akik tanárként felügyelték a felvételit, mind arról számoltak be, vidító volt a túl komor feladatsorban, és „bébikönnyűségű”. Különben a hatéves lányom is nevetve oldotta meg két perc alatt. Aztán persze jött egy pár morgolódó szülő, hogy ez nem igazság, hogy lehet ilyesmire pontot adni, hiszen ezt a gondolkodást nem értik egyes gyerekek, s akkor ők hátrányba kerültek. Egy úriember odáig ment, hogy azt állította, egész életében csak baja származott belőle, bármi kreatívval próbálkozott. Nos, ha ez tényleg így van, az elég szomorú. Más szerint ilyen viccelődésnek semmi értelme, pár humorista meg a Lackfi megél belőle, azt´ annyi.
Magam úgy vélem, a fejlett analógiás gondolkodás, a robbanékony fogalmazási készség elég ütőképes fegyverek tudnak lenni bárki kezében.
Írtam is a pengeváltás kapcsán egy alkalmi költeményt a túlzott komolykodásról.
Az Ön szövegeit sokszor jellemzi a nyelvi játékosság, az irónia. Az irodalom ugyanakkor sokak számára mintha még mindig valami magasztos, patetikus, a valósághoz és a jelenhez kevéssé kapcsolható terület lenne.
Szerintem minket, bölcsészeket frusztrál, hogy társadalmilag „könnyed”, „szubjektív”, „osztályozhatatlan” tantárgyakként tartják számon az irodalmat és társait. Erre az egyik lehetséges reakció, hogy majd mi megmutatjuk, milyen komor, objektív, magoltatható is lehet a magyar! Az érdeklődés persze itt el is vész, de cserébe vérengzhetünk, netán még buktathatunk is. Ami, ugye, maga a Nirvána. Matekos kollégák a megmondhatói… Akitől rettegnek, annak hatalma van. Persze van számos más ok is,
sokszor afféle „hordozórakétának” tekintjük az irodalmat, mely súlyos és nagyszabású sorskérdéseket, gondolatokat állít pályára, aztán megsemmisíti magát.
Ezzel szemben inkább külön világ minden egyes mű, s persze inspirál gondolatokat is, de nem azok puszta illusztrációja. Én az elmúlt harminc év során nyolcvanezer felnőtt és százhúszezer diák előtt beszéltem országszerte, és azt láttam, a humor felszabadítja a gátlásokat, és megérteti, hogy az irodalom végeredményben róluk, az életükről szól.
Nagyon aktív a közösségi médiában, a Facebookon több mint 100 000 követője van. Mi a szerepe a Facebooknak, az Instagramnak egy költő életében?
Rögeszmém, hogy az irodalom párbeszéd. Beszélek valahogy az életemről és mások életéről. Jó esetben a kommentelők is beszélnek a magukéról, másokéról. Életjeleket adunk le. Füstjeleket, mint az indiánok. Füttyjelekben értekezünk, mint a török hegylakók. Erre jó a pixelvilág is. Facebook-közösségemben alaphangon havi hatszázezer bejegyzéselérést mérek, vagyis ennyiszer szólítjuk meg egymást. Közösség teremtődik, nemzedékeken, határokon át. Nem ugyanolyan, mint egy élő, valóságos közösség, mégis sokaknak erőt ad. Az irodalom vitamin is lehet.
Akart más foglalkozást választani valaha?
Szívesen lettem volna uszálykapitány a Dunán, mert az nagyon menő. Egy hajón élni. De síncsiszoló is lettem volna, aki éjszaka dolgozik, szikraeső közepette. Ennél komolyabban készültem operaházi tenornak, de végül kibújt belőlem az irodalom alienje.
Beleszületett az irodalomba, a szülei is költők-írók. Ennek előnyét vagy hátrányát érezte, amikor elindult a költői pályán?
Az álnevem sokszor elrejtett, aminek örültem, nem szerettem volna protekciós „írógyerekként” bekerülni a köztudatba. Jobb, ha magáért és nem a szülei miatt szeretik vagy utálják az embert. Persze örököltem ellen- és rokonszenveket így is, de ezek a történetek felülírhatók. Nem ugyanazok a barátaim, mint édesanyáméknak, de ez normális dolog. Viszont sokat köszönhetek annak, hogy láttam „szerelőaknából” az irodalmat, kevesebb illúzióval vágtam hát neki. És persze könyvek közt nőttem fel, ami nagy ajándék.
Mit hozott otthonról az irodalom szeretetén kívül?
Apám cselgáncsedzőként is a mesterem volt, és a sportos szemlélet életvitelemben is rettentő fontos, no meg az íráshoz való viszonyban is. Nem elég révülni, művészsálat kötni, artosan feltűnősködni vagy „ihellett” lélekkel, lila hajjal kóvályogni.
Munka ez, kérem szépen, meg kell fogni a boldogabbik végét.
Egy szöveget szüntelenül csiszolgat, fényesít, kiszerel, beszerel az ember. Ugyanúgy, ahogy gyerekként cserépkályhával fűtöttünk, tyúkokat tartottunk, paradicsomot termesztettünk. Az irodalom gyakorlati viszony a valósághoz. Nem életidegen különcök ábrándozása.
Kreatív írást tanít, sőt, könyvet írt arról, hogyan írjunk verset. Lehet az írást tanulni, tanítani?
Mint minden értelmes emberi tevékenység, az irodalom is tanulható. Tizenhét évig tanítottam a Pázmányon, volt nagy sikerű Kreatív Írás képzésünk is. Egy ideje nyilvános írótanfolyamot tartok, a Lackfi Kreatív Írás keretében jelenleg is háromszáznál többen tanulnak tőlem a Facebookon. A legjobb írások kikerülnek a Szószóró című oldalra, és a Szófa portálon is rendszeresen jönnek a művek. A legfontosabb persze nem az én támogatásom, hanem hogy sokan közülük bitang jól írnak, ezért folyóiratokban publikálnak, pályázatokat nyernek.
Sok-sok gyereke és unokája van. Amíg kicsik voltak a gyerekek, hogyan tudta összeegyeztetni az alkotómunkát a szülőséggel?
Szerencsére sosem zavart a zaj, az életszag. Ha kellett, simán kiugrottam egy-egy műből, fordításból, orrot fújtam, elsimítottam a mini világháborút, megetettem, átöltöztettem, tisztába tettem egyik-másikat, ez természetes volt nekem. Persze a gyerekek körüli munka döntő részét csodálatos feleségem, Juli végezte. És közben nagyon inspirált a gyerekközeg, hiszen eszelős fantáziájuk, saját univerzumuk, nyelvalkotó képességük van.
Az Önnel készült beszélgetésekből az érezhető, hogy az élete meglehetősen kerek: szerető család, 65 kötet, felolvasások, népszerűség. Mit tesz, hogy ilyen kerek is maradjon?
A legfontosabb a két szülő szerelmes kapcsolatának táplálása. Anélkül semmi sincsen. Már egy autó, egy ingatlan is akkor marad jó karban, ha folyamatosan gondozzák. Így van a kapcsolatokkal is. Közös élmények, eksztázisok, beszélgetések kellenek akkor is, ha egy nagycsaládban ez nem egykönnyen megvalósítható. És ami még fontosabb: ugyanilyen szenvedélyes megújuló, napi együttléteken alapuló kapcsolat Istennel, egész pontosan Jézussal.
Emberi erőből életben maradni brutálisan nehéz, olykor nem is lehetséges. Ezért kell nagyobb erőforrás.
Töltőre kell tenni a kis nyomi lelkünket, testünket.
Tavaly múlt ötvenéves. Milyen a férfi, ha ötven?
Jó tömény. Sokkal többet vagyok itthon, igyekszem összeszedettebben élni. Megtisztogatni a könyvtáramat, a felhalmozódott kéziratokat kidobálni. Még intenzívebben haladni íródó regényemben. Még mélyebbre menni együttlétben, imában, életben. Bejgliköztársaság címmel novelláskötetem jelenik meg. Jön a nagysikerű #Jóéjtpuszi2 versekkel. És vannak-lesznek azért fellépések is, Kapolcs, Erdély, találkozás, pörgés. Meg például Lackfi 50+1 a MOM Kulturális Központban, Lovasival, Rackákkal, Tompos Kátyával, Malek Andival, lányaimmal. Jó kis évnek ígérkezik.
Fotók: Molnár Mihály
