Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
November 4-én, a Játékszínben került sor Hernádi Judit és lánya, Tarján Zsófia közös könyvének bemutatójára. A helyszín nem véletlen. A bemutató ugyanis az átlagos könyvbemutatóktól eltérően valóban előadó-művészeti színvonalat ütött meg – és valódi katarzis is volt.
Mondhatnánk, hogy az ország egyik legkedveltebb színésznőjétől és az egyik legtehetségesebb énekesnőnktől el is várjuk ezt, különösen, ha ketten együtt állnak fel a színpadra. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezen az estén nem elsősorban két művész, sokkal inkább két hús-vér ember állt azon a színpadon – a maga őszinteségével, kendőzetlenségével, esendőségével és sebezhetőségével.
Hernádi Judit és Tarján Zsófi ugyanis a legmélyebb privát szféráját nyitja meg előttünk az Open Books kiadásában megjelent Ne maradjon kettőnk között című könyvében, és a legigazibb énjüket hozták el a Játékszín színpadára is, ahol minden valódi volt.
Valódi mosolyok, valódi könnybe lábadt tekintetek, valódi gondolatok.
Még a moderátor Hadas Kriszta önreflexiói és időnkénti csendjei is megkapóan valódiak voltak.
„Ez a könyv két híres művész története, mégis minden anyáról és lányáról szól” – ezzel a gondolattal vezette fel az estet Hadas Kriszta, aki a továbbiakban pszichológusi érzékenységgel orientálta az egész beszélgetést. Hozzátette: a két művész ezzel a kitárulkozással példát mutat, ugyanakkor azt is vállalja, hogy megítélik őket.
Mielőtt azonban bárki is ítélkezne, nagy valószínűséggel nem tud elmenni amellett, hogy a Ne maradjon kettőnk között valóban nagyon komoly önreflexióra és befelé fordulásra készteti.
Ugyanis amellett, hogy a könyv jól meg van írva – tehát érdekes, olvasmányos, magába szippantó, bőven túlmutat azon, hogy a sztori csak az érintettek ismertsége miatt lenne érdekes –, olyan hatást képes előidézni, hogy ténylegesen is azonosulni tudunk vele. Felismerjük benne a saját érzéseinket, a kapcsolatainkat, tükröt mutat a mi anya-lánya viszonyainknak, a generációs különbségeknek és konfliktusoknak.
„Judit, te nem vagy jó anyja a Zsófinak!” – olvasható és hangzott el a könyvbemutatón is a kötet egyik legsúlyosabb mondata. Hernádi Judit persze rögtön fel is teszi a kérdést magában: „Miért nem vagyok jó anya?”
És valóban: miért nem vagyunk jó anyák? Melyikünkben ne merült volna már fel ez a kérdés, amikor úgy igazán kettesben maradtunk önmagunkkal? És egyáltalán: mit jelent jó anyának lenni? A tökéletes anya a jó anya?
Donald W. Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus mutatott rá először arra, hogy az egészséges fejlődés szempontjából meglepő módon nem tökéletes anyára, hanem sokkal inkább „csak” elég jó anyára van szüksége a gyerekeknek. Ráadásul mindenkinek – anyának és a gyermeknek egyaránt – jobb, ha egy szülő a tökéletesség elérhetetlen illúziójának a kergetése helyett inkább megbarátkozik magával, gyermekével és azzal a tudattal is, hogy utódjának kiegyensúlyozott, szerető és megfelelően reagáló szülőre van szüksége, nem pedig hibátlanra.
Mégis: olyan hosszú és fájdalmas út az, amire valóban el tudjuk fogadni magunkat szülőként, gyerekként, és el tudjuk fogadni a saját szülőnket, gyermekünket.
Olyannak, amilyen. Nem könnyítik meg a dolgunkat a generációkon keresztül magunkkal hurcolt traumák sem. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is rámutat Örökölt sors c. könyvében: sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
És ezért óriási teljesítmény, amit Hernádi Judit és Tarján Zsófi tett.
Mert szembenéztek önmagukkal, egymással, az egyéni és a családi traumáikkal, és vállalva a fájdalmat, nyíltan és őszintén beszélgetni kezdtek róla. A rendszeres és tematikus beszélgetéseket először spontán módon, pusztán a saját kapcsolatuk rendezésére vezették be, később, amikor felmerült, hogy ebből könyv is születik, irányított formában és – Hernádi Judit szavaival élve – „lépcsőházi gondolatokkal” kiegészítve folytatták. Nem titkolt céljuk, hogy az ő történetük másoknak is segítsen.
Hála a „terápiás beszélgetéseknek”, a két művész között mára kialakult a balansz. A jelenben két sikeres, önmagával békében élő nő néz egymás szemébe, úgy a valóságban, ahogy a könyvborítón is.
Mi, olvasók, anyák és lányok pedig
vegyünk példát róluk, és nőjünk fel a saját önmunkáinkhoz,
a másik elfogadásának feladatához, még ha ez olykor gyötrelmes is.
