Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Játszótéren, vendégségben, de akár otthon is számtalanszor futhatunk bele a gyerekeink osztozkodásának ambivalens kérdéskörébe. Kötelező-e megosztani mindent, ami az övék? S ha nem, mi szerint kellene mérlegelni?
Ami az enyém, az a tied is. Az osztozkodás gondoskodás. Általában ilyen és ehhez hasonló értékeket sugalmazó gondolatok szerint szeretnénk nevelni a gyerekeinket. „Irigy kutyák” helyett, együttérző, barátságos és előzékeny lényekké formálni őket, amihez a társadalmi norma szerint hozzátartozik az osztozkodás.
Jobban belegondolva viszont mi, felnőttek sem osztunk meg mindent, ami a miénk. Kategorizálunk, határokat szabunk abban, hogy miket engedünk át másnak, és pontosan kiknek is. Megvizsgáljuk és mérlegeljük az általános elvárásokat és a saját határainkat. Tanulási folyamatról beszélünk, amelyet nagyban befolyásol az önmagunkról alkotott kép is. A gyerekeink még csak az elején tartanak ennek az önismereti folyamatnak, az önértékelésüket pedig még a mi szülői visszajelzéseink alapozzák meg.
Azokban a családokban, ahol minden tulajdon és tevékenység felett a szülők rendelkeznek, a gyerek igényeinek figyelembevétele nélkül, ott a gyerekek könnyen megtanulhatják, hogy nincsenek saját határaik, vagyis mindenük felett mások rendelkeznek. Ez pedig veszélyes az egész felnőtt életükre nézve is.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Az önzetlen megosztást meg kell előzze a saját határok kijelölése
Amikor a gyerekek elindulnak az önállósodás rögös útján, határokat kezdenek feszegetni. Szembemennek a felnőttek kéréseivel, a külső elvárásokkal és gyakran saját magukkal is, mert belső ösztön készteti őket arra, hogy próbálkozzanak. A világ és önmaguk működésének megismerését, vagyis a fejlődést ennek gyakorlása teszi számukra lehetővé. Meghúznak egy tetszőleges határvonalat, kipróbálják, majd újrahúzzák, ha nem tűnt kellően eredményesnek. Így tanulják meg értékelni önmagukat, elfogadni az élet szabályait, idővel pedig figyelembe venni mások akaratát, igényeit is.
Egy kisgyereknek még nincs igazán saját tulajdona, és végképp nincs sok lehetősége rendelkezni felettük. Sőt, tulajdonképpen az őt érintő történésekben, helyzetekben is általában a felnőttek döntenek, ami nagyon kiszolgáltatottá teszi. Azok a gyerekek, akiknek semmilyen lehetőségük nincsen saját határokkal próbálkozni, elhiszik, hogy nekik ez nem jár. Elhiszik, hogy nem az ő döntésük, hogy mijüket osztják meg és kikkel.
Ha viszont a megosztási vágyat nem egy belső késztetés indítja, hanem külső kényszer, már nem beszélhetünk osztozkodásról, csak lopásról. Amelyik gyerek ezzel kényszerül megbarátkozni, akár a felnőtt kapcsolataiban is áldozatul eshet érzelmi vagy fizikai kihasználásnak, kizsákmányolásnak. Ezt megelőzendő kell lehetőséget biztosítani számukra, hogy kifejezhessék akaratukat, meghallgattassék a véleményük, és azt elfogadva és figyelembe véve hozzák meg a szülők a végső döntést. Mert az továbbra is az ő feladatuk.
Kínos helyzetek helyett előzetes felkészülés
A fentebbi gondolatok komolyságának ellenére továbbra is napi szinten kell majd szembesülnünk az osztozkodás kérdését érintő ambivalenciákkal már csak az esetleges eltérő nézőpontok miatt is.
Mégiscsak furán veszi ki magát, ha a játszótéren megengedem a gyerekemnek, hogy ne adja oda másnak azt a játékot, amivel épp nem játszik, nem? Mit fog szólni a többi szülő? Még kínosabb, ha áthívunk más családokat játszani, és a gyerekünk közli, hogy semmivel nem játszhatnak a vendégek.
Szülőként tehát mérlegelnünk kell, hogy a gyerekünknek is engedjük a saját határai kifejezését, és közben a társadalmi normáknak is meg tudjunk felelni. Ezekben az esetekben a hangsúly (mint oly sokszor) a kommunikáción és a felkészülésen van. Ha tudjuk, hogy a gyerekünk gyakorta „önzőzik”, segítsünk neki előre felkészülni a várható eseményekre, amikre ő még nem biztos, hogy tud. Hiszen a találkozás öröme gyakran elvakíthatja a gyereket, s így nem számíthat arra, milyen érzést fog benne kelteni, amikor a barátja hozzányúl az ő játékához. Mi viszont segíthetünk neki:
- Beszéljük meg vele az eseményt megelőzendő, hogy szeretne-e kiválasztani olyan játékokat, amiket nem kell megosztania mással. Ha igen, azokat gyűjtsük össze közösen, legyünk megértőek.
- Emlékeztessük, hogy a megbeszéltek alapján a többi játékkal játszhatnak mások is, ha szeretnének, és ha elkérik.
- Ha mégis rosszulesne neki, nem akarná megosztani a játékait, segítsünk megérteni az érzéseit, és tanuljunk belőle közösen. Beszéljük meg, hogy legközelebb jobban átgondoljuk, hogy mit hozunk az adott helyre!
Mindezek apróságoknak tűnnek, a gyerek mégis azt érzi általuk, hogy számít az ő akarata, hogy látjuk, halljuk és igyekszünk figyelembe venni az igényeit, érzéseit. Közben pedig példát mutatunk a kommunikációra is, hogy ki lehet fejezni, mit szeretnénk, és mindent meg lehet beszélni. Ennél többre már nem is lesz szükség ahhoz, hogy a gyerekünk értékelni tudja önmagát, és megtanulja, hogy rajta is múlik, mit oszt meg a tulajdonából, önmagából, és kivel.
