A gyerekek nem fogadnak szót, nem akarnak együttműködni. Önállósodásra vágynak. Mi, szülők pedig, bár igyekszünk támogatni fejlődésüket, nem szeretnénk elveszíteni a tekintélyünket, és hagyni kicsúszni a kezünkből az irányítást. De akkor mit lehet tenni az ütközés elkerülésének érdekében?
A szülőség nagy felelősséggel jár. Nekünk kell megfelelően táplálni a gyerekeink testét és a lelkét. Megismertetni velük mind a külső környezet, mind a belső saját világuk működését, egymás határainak tiszteletben tartását. Hagyni őket tapasztalatot szerezni, s mégis védelmet biztosítani a mindenkori veszélyforrásokkal szemben.
Ha a gyerekeink csupán általunk mozgatott bábok lennének, talán nem is merülne fel saját szülői szerepünk kiválóságának kételye. A gyerekek azonban szabadnak születnek, és ezt az idő múlásával (de már csecsemőkorban is akár) egyre inkább jelzik is a számunkra. Nem fogadnak szót, nem működnek együtt, sőt gyakran kifejezetten szembe is mennek az intelmeinkkel. A gyerekek célja a függetlenedés, hogy minél hamarabb olyan felelősségtudó és önálló felnőttek lehessenek, amilyenek mi, a szüleik vagyunk. Ezen a ponton pedig gyakran összeütközik a két szerepkör.
A gyerek érezni akarja, hogy van hatalma (tudása, képessége) önmaga és a környezete fölött, a szülő pedig szeretné, ha nem veszítené el a tekintélyét, és nem csúszna ki a kezéből az irányítás, amit felelősségtudó gondolkodásmódjából fakadóan szükségesnek érez. De mit lehet ezzel tenni? Hogyan lehet megtalálni azt a közös utat, ami lehetővé teszi a gyereknek az önállóság próbálgatását, a szülőnek pedig a szükséges kontrollt? A közös nevezőt a partneri viszony tudja megadni. Egy olyan fajta kommunikáció, ami nem becsüli se túl, se alá egyik felet sem. Aktív részvételt enged, és közös végső döntést.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A felelős döntéshozatal is gyakorlást kíván
„A gyerek még nem tudja, hogy mire van szüksége.” Ezzel a gyakran elhangzó mondattal részben egyet lehet érteni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy arra szeretnénk nevelni a gyerekeinket, hogy idővel képesek legyenek átgondolt döntéseket hozni, ahhoz pedig gyakorlásra lesz szükségük. Nem elvárható egy kétévestől, hogy felelősséggel eldöntse, szüksége van-e napközbeni alvásra, vagy sem, de a belátási képességének a fejlődésére (ami alapvetően lassú, évekbe telik) nagy hatással lesz, ha beavatjuk a miértekbe. Ha szülői felsőbbrendűségünk bizonygatása helyett elmondjuk neki, hogy az izmainak pihenésre van szüksége, hogy a fejében mindjárt indul a mozi, azzal számára is érdekessé és érthetővé tehetjük az alvás fontosságát. Sőt, játékossá is válik a feladat, aminek következtében végül saját döntéseként egyezik bele, vesz részt a folyamatban. Ez is egyfajta gyakorlás már, különösen, ha neki is megengedjük az aktív részvételt, például ő nevezheti el, kívánhat jó éjt az egyes testrészeinek. A fantáziánk szárnyalhat minden együttműködést kívánó helyzetben. Ha a gyerek érzi a partnerséget, a nyitottságot, a közös nyelvet, maga fog beleegyezni a történésekbe, amelyek amúgy alkut nem tűrnek.
Partneri kommunikáció
Kommunikációnk kulcsfontosságú már a gyereknevelés kezdetekor is, a vitás helyzetek során pedig még inkább. A gyerekkel való beszélgetéseink (vagy monológjaink) készítik fel őt a várhatóra, adnak magyarázatot annak szükségességére, és fedik fel a következmények lehetőségét, amelyek a kicsik számára a kiszámíthatóságot és a biztonságot teremtik meg. Mindezek mellett pedig a szavaink adnak értelmet a bennünk végigfutó érzelmeknek, amelyeket a gyerekek különösen jól érzékelnek, azonban nem feltétlenül tudják megfelelően értelmezni őket.
Ha viszont összhangban vannak az érzéseink a mondanivalónkkal, a gyerekek többet értenek belőlük, mint azt gondolnánk. A viselkedésükkel (nem a személyükkel!) kapcsolatos nehézségeink megosztása partnerré teszi őket. Azt sugallja, hogy emberszámba vannak véve, azaz van hatásuk a környezetükre. Ha pedig ugyanilyen módon a megoldás megtalálásában is aktív részvételt teszünk lehetővé a számukra, az ötletelés és a döntéshozás izgalmával az együttműködésükre is sokkal nagyobb esélyünk lehet.
A problémafelvetés és -megoldás is lehet közös ügy
A gyerekek – legyenek akármilyen kicsik is – néha óriási meglepetéseket tudnak okozni a problémamegoldó ötleteikkel. Éppen ezért mindig érdemes őket is beavatni abba a problematikába, amit az ő hisztijük és szófogadatlanságuk generál. Olykor ők tudják a legjobban, hogy mi segíthet nekik az önálló öltözködésben, az időhúzás lerövidítésében, vagy épp a szabad játék utáni rendrakás tényleges megvalósulásában.
Ha lehetőséget teremtünk számukra, hogy aktív részesei legyenek a folyamatnak, az már önmagában jó érzést kelt bennük. Arra következtetnek belőle, hogy a felnőttek elismerik a kompetenciájukat, és lehetőséget adnak a gyakorlásra. Kifejezhetjük, hogy mi okoz nehézséget, rossz érzést akár bennünk, akár benne, és hogy miként tudnánk erre megoldást találni. Adhatunk mi is választási lehetőségeket, a nem megfelelő viselkedést követő következményötleteket, de fel is tehetjük a kérdést, hogy ő mit gondol ezekről. Nem lesz mindig jó ötlete, nem akar majd mindig részt venni ebben a feladatban, de gyakran mégis. És ilyenkor a megbeszéltek betartása is sokkal kívánatosabb lesz a számára. Minden ember könnyebben mond ellent másnak, mint saját magának, és szívesebben tartja be azokat a szabályokat, amelyeket önmaga állított. Idővel kellően felelőssé is ekképpen válhat.
