A babahordozás ma már a babakocsi alternatívája lehet

A hordozás egyidős az az emberiséggel. Már a főemlősök kölykei is hordozottak – avat be az állatvilágig visszanyúló előzményekbe Szabadkai Kriszta hordozási tanácsadó. A majomgyerekek viszonylag fejletten születnek, képesek járni, fogni, így anyjuk szőrébe csimpaszkodni is. Az embergyerek viszont magatehetetlenül és mozgásképtelenül, tulajdonképpen nagyon éretlenül jön a világra. Még évekig a gondozóira van utalva, és bár az anyaméhen kívül van, de még mindig szimbiotikus kapcsolatban az anyával – ez az úgynevezett „negyedik trimeszter” időszaka.

Előember őseink folyamatosan vándoroltak, bejárták a kontinenseket, a járásképtelen utódok pedig nagy evolúciós hátrányt jelentettek számukra – hiszen csupasz szüleikbe már nem tudtak belekapaszkodni, a kézben hordozás pedig jelentős pluszenergiát emészt fel. Valószínűleg véletlenül találták fel a később evolúciós előnyt jelentő hordozóeszközök készítését, amelyek általában egyszerű, könnyen beszerezhető anyagokból, növényi rostokból és állatbőrökből készültek, vagy egyszerű szőttesek voltak. Ilyesmiket használnak manapság is a természeti népeknél, például a busmanoknál, az amazóniai bennszülötteknél vagy az inuitoknál – ismerteti dr. Rosie Knowles hiánypótló, tavaly magyarul is megjelent könyve, a Miért fontos a babahordozás?

Az afrikai kontinensen mindig is népszerű volt és maradt a kendőben hordozás: egy anekdota szerint a kenyai fővárosban alig sikerült babakocsikat értékesíteni, mert az afrikai nők egyszerűen nem értették, mire jó ez az eszköz: sokkal egyszerűbbnek tartják a babájukat egy kendőben magukra kötve szállítani.

Elsők között a régi-új hordozókendőket kell említeni, amelyek, mint fentebb láttuk, egyáltalán nem új találmányok. A kendő lehet rugalmas vagy szövött anyagú, karikával ellátott, vagy egy egyszerű, nagyjából 5 méter hosszú anyagdarab. Ezek gondosan elkészített szőttesek, amelyekből egy-egy szebb példány húszezer forintnál kezdődik. A rugalmas kendők felvétele egyszerűbb, mint a szövötteké, de nagyobb súlyú babát már nem tartanak meg. Ázsiai eredetűek az úgynevezett mei tai-ok – ezek tulajdonképpen négyszögletes anyagdarabok négy megköthető szárral. A legegyszerűbb a dolgunk az úgynevezett csatos hordozókkal, ahol a derékpántot csattal rögzítjük, a vállpánt pedig olyan, mint a hátizsákoké: csak belebújunk és feszesre húzzuk a csattal. Ezek a hátizsákszerű eszközök léteznek félig kötős vagy tépőzáras változatban is, és vannak kendőből varrottak is. Szinte mindegyik eszközzel lehet elöl, csípőn és háton is hordozni – kivéve a rugalmas kendőt, mert ezt nem lehet eléggé megfeszíteni.

A modern hordozás szabályai

Ami a felvételt illeti, a kendők megkötése és szorosra húzása némi jártasságot igényel, a csatosoknál pedig a hátulra tevés szokott gondot okozni. Ilyen esetben az úgynevezett hordozási tanácsadókhoz vagy a ma már országszerte működő hordozós klubokhoz fordulhatunk. Egyébként sem árt vásárlás előtt a személyes próba, hiszen egy-egy ilyen eszköz ára igencsak borsosnak tűnhet. A magyar márkák 25-30 ezer forint között kínálják a csatos hordozókat, míg ugyanezekért a külföldiek esetében már 50 ezer forintot is elkérhetnek. Ugyanakkor, ha a babakocsi alternatívájaként tekintünk rájuk, valamint arra gondolunk, hogy esetleg két-három gyereket is kiszolgálhatnak, akkor már nem is tűnnek olyan rossz befektetésnek. A hordozós klubokban jelképes díj fejében pár hétre kikölcsönözhetjük az adott eszközt, a tanfolyamon képzett tanácsadóktól személyes segítséget, kötésjavítást, útmutatásokat kaphatunk. Persze sok mindent megtalálhatunk ma már a neten is – oktatóvideók formájában például –, de nekem sokat segítettek ezek a klubalkalmak és a tanácsadók segítőkészsége. Nem utolsósorban pedig hasonló helyzetű anyukákkal is találkozhatunk és tapasztalatot cserélhetünk a klubban, miközben a picik egymással játszanak.

Ma már kicsit mást gondolunk a helyes hordozásról, mint a nyolcvanas években, amikor még mindenki az úgynevezett kengurukban hordozott. A hordozás 5 mai alapszabálya dr. Rosie Knowles szerint: 1-2. a baba legyen mindig látható és szoros közelségben; 2. legyen elég közel ahhoz, hogy megpuszilhassuk; 3. az álla és a mellkasa közt legyen kétujjnyi távolság; 4. a háta legyen jól megtámasztva. A régi kenguruk háta merev, a terpeszük pedig szűk volt, ezt ma már nem tartják megfelelőnek. Fontosnak tartják viszont a gerinc pontról pontra való megtámasztását, valamint azt, hogy természetes C vagy J alakot vegyen fel a baba háta a hordozóban – hasonlóan az anyaméhben elfoglalt helyzetéhez. A terpesz-guggoló tartás megőrzése hordozás közben szintén újabb elvárás; a régi kengurukban sokkal inkább csak lógtak a babák. A fejet és a gerincet jól meg kell támasztani, a baba fejének pedig mindig ki kell látszania a hordozóból, ezzel biztosítva a szabad légutakat és elkerülve a fulladás veszélyét. A kifelé hordozást ma már nem tartják helyesnek, mivel úgy vélik, a babát túl sok ijesztő inger érheti, és a külvilág zajai elől nem tud az anyjához bújni – bár azt dr. Knowles is elismeri, hogy a babák sokszor szeretnek nézelődni.

Melyek a javasolt hordozók?

Ezzel kapcsolatban van némi vita az egyes hordozós iskolák között. A szigorúbb irányzat véleménye szerint egészen az ülni tudásig csak a kendő megfelelő hordozóeszköz a picik számára, mivel csak ez képes a gerincet az elvárt módon, pontról pontra megtámasztani – de mivel elég bonyolult fel- és levenni és jól megkötni őket, mások megengedőbbek. Több hordozási tanácsadó ismerősöm is úgy véli, hogy mivel nincs igazán tudományos bizonyíték arra, hogy a kenguru káros lenne és csípőficamra hajlamosítana, nyugodtan hordozzunk abban, ami nekünk kényelmes. Az elharapódzni látszó vita a kenguru vagy a csatos hordozó hívei között késhegyre menő kommentháborúkat szokott elindítani az anyukák között az egyes közösségi oldalakon, pedig valójában nem sok értelme van: sokan a mai csatos hordozókat is kenguruként emlegetik, és mivel a hagyományos kenguruk is folyamatosan fejlődnek – a terpeszüket szélesítik, a hátuk sem olyan merev már –, néha már elég nehéz megkülönböztetni a klasszikus kengurut a modernebb változattól. Arról nem is szólva, hogy jól bele lehet taposni a másikba, ha azzal vádoljuk, hogy ártani akar a gyerekének.

Dr. Rosie Knowles már idézett könyve hosszan sorolja, milyen előnyökkel jár a hordozás: a szoros testkontaktusban tartott baba nagyobb valószínűséggel lesz biztosan kötődő gyerek, majd kiegyensúlyozott felnőtt, így a társadalomnak is nagy szolgálatot tehetünk azzal, ha sokat hordozunk. A baba légzését, alvását, szívritmusát, testhőmérsékletét mind-mind jótékonyan befolyásolja az anya közelsége, és az igény szerinti szoptatást is elősegíti – bizonyítja ezt sok élettani vizsgálat, de az anyukák saját tapasztalata is. A mozgásunktól, testmelegünktől a baba sokkal könnyebben elalszik, megnyugszik – a hordozó tehát remek altatóeszköz is. A szülők örömérzetét is növeli a szoros kontaktus a babával: tudományosan bizonyított tény, hogy oxitocin szabadul fel, ha egy kisbabát magunkhoz ölelünk. Mivel hordozva a baba jelzéseit sokkal hamarabb észrevesszük és nem kell a sírásig eljutniuk, a szülők önbizalma is nőhet, hiszen kompetensebb szülőknek tarthatják magukat – ez akár a gyermekágyi depresszió csökkentésében is szerepet játszhat.

A hordozással felszabadul mind a két kezünk, nyugodtan házimunkázhatunk vagy foghatjuk a nagyobb gyerek kezét, azaz az életünket megkönnyítő lehetőségként is felfoghatjuk. Nem kell a rossz minőségű, hepehupás járdákkal, útpadkákkal, esetlegesen a meredek utakkal sem bajlódnunk, mint a babakocsinál. Be kell vallanom, nekem két gyerek után sem sikerült teljesen elsajátítanom a babakocsi tolásának művészetét, valamint azon a dilemmán sem sikerült felülemelkednem, hogy ha egy babakocsinak nagyobb a kereke és ezért nem akad el minden göröngyön, iszonyú nehéz, összecsukhatatlan és autóban szállíthatatlan darab lesz, amit hosszabb távon használni lehetetlenség. Nekem autósként tökéletesen bevált a hordozó, még az egyszerűbben felcsatolható csípőülőke sem tudta kiütni a helyéről, ami – tapasztalataim szerint – a gyerek kényelmes cipelésének problémáját nem oldja meg még rövid távon sem.

Azért lássunk pár tényt az árnyoldalról is. Még Rosie Knowles is elismeri, hogy nem minden baba szereti, ha hordozzák, és bizony van, aki sír a hordozóban és nem fogadja el ezt a módszert. Emiatt senkinek sem kellene rosszul éreznie magát, ugyanúgy nem, ahogy a már néha túlzásba vitt szoptatási elvárások esetében sem. A másik szempont a súly. Nyilván ha egy nagyobb babát akár háton vagy elöl is viszünk, fél napon át hordozni biztosan nem szolgál sem a gerincünk, sem a gátunk egészségére. Dr. Knowles ugyan hosszan érvel amellett, hogy igazából csak a modern ember elpuhultságáról van szó, hiszen régen az anyák sokkal nagyobb terheket is könnyedén elcipeltek, mára viszont a csontjaink és ízületeink az ülő életmód miatt elszoktak a nagyobb terheléstől – de ezzel a gyógytornászok aligha értenének egyet. A hordozási tanácsadók is hangsúlyozzák a gyermekágy fontosságát, azaz az első hat hétben csak módjával, de leginkább egyáltalán ne hordozzunk – főleg császármetszés után. De erre is igaz az aranyszabály: mindenki maga érzi, mi esik jól neki, mikor kényelmetlen vagy fájdalmas egy-egy mozdulat a szülés után.

Egy másik kritika szerint szerint a baba mozgásfejlődését hátráltja, ha sokat van az anyjára kötözve. Ezt semmi sem igazolja, sőt az egyensúlyérzéket, az izomtónust is fejlesztik azok az ingerek, amelyek a babát a hordozóban érik, hiszen együtt mozog az anyukájával. Ma már a hordozós tornának több irányzata van: latin tánc ihlette maminbaba, kangatréning, sőt népszerű a baby on bike, a spinning babával végezhető változata is.

Az utolsó kifogás az elkényeztetéssel kapcsolatos. Sokan talán úgy vélik, hogy a sokat hordozott baba önállótlanná válik, és csak később fog leválni a szüleiről. A mai nevelési irányzatok, mint például a kötődő nevelés elmélete, viszont nagyon is bátorítják a gyermek testközelben tartását, mivel így a szükségleteikre szinte azonnal reagálni tudunk. Az irányzat kidolgozói, Mary Ainsworth és William Sears vallják, hogy a gyereket nem külsőleg elvárt szabályok és napirend szerint, hanem válaszkészen, annak igényeire reagálva kell(ene) nevelnünk. Emellett már John Bowlby kutatásai bebizonyították a kötődés fontosságát, és azt, hogy egy gyereket nem lehet elkényeztetni azzal, ha gyakran ölbe, kézbe vesszük, ha figyelünk rá és azonnal reagálunk a jelzéseire. Sőt, ez az egyedüli módja annak, hogy kiegyensúlyozott és sikeres felnőttet neveljünk belőle.