Ha a gyerek elégedett önmagával, az nagyobb siker lehet, mint egy Nobel-díj

A tehetséges gyerek körül amúgy is rengeteg a vita, a félreértés. Ki számít kiemelkedőnek? Milyen alapon? Jó-e ez neki? Mit kell tennünk szülőként, hogy a gyerekünk érzelmileg stabil, megfelelő szintű önbizalommal rendelkező ember legyen, akár tehetséges, akár nem? Ki kell-e jelölnünk az irányt, amerre meneteljen, vagy hagyjuk rá a döntést? Ezekről a témákról beszélgettünk Laki Balázs közgazdásszal, aki fiatalabb korában résztvevőként került a magyar tehetséggondozás világába, ma már pedig mentorként ad vissza mindabból, amit ő kapott. Balázs már iskolásként nemzetközi konferenciákra járt, 2008-ban egyedüli magyar diákként ő képviselte hazánkat a Nobel-díj átadási ünnepségén. Jelenleg saját tanácsadó cégét építi, cégeket is mentorál, és számos, fiataloknak szánt tehetséggondozó programon keresztül próbálja segíteni a fiatalok útkeresését.

A tehetséggondozás Magyarországon széles körű intézményi háttérrel rendelkezik, és a magyarok  meglepően jól állnak ezen a területen, ahogyan a versenysportokban is. A probléma nem a felkészítő rendszerrel van, hiszen a különböző tárgyakból rendezett diákolimpiákra profi módon készítik fel a tanulókat. Ugyanúgy, ahogy itthon nem a versenysporttal van baj, hanem a tömegsport hiányával, úgy a tehetséggondozásban is ugyanezt figyelhetjük meg. Annak, hogy sportolni jó, és ezt minél többet gyakoroljuk, lehetőleg kint a természetben, nincs meg igazán a kultúrája a tömegekben. Ugyanígy a tehetséges gyerekek is elkallódhatnak, ha abban a közegben, amiben felnőnek, nem fontos az, ami őket érdekli, vagy nincs olyan valaki, aki ezt az érdeklődést, az ebben mutatott tehetséget fel tudja ismerni. Egy kiterjedt hálózat ebben sokat tud segíteni. Nagyon nagy az egyén szerepe, de ha van olyan tanár, aki foglalkozni tud egy elszigetelten élő, kiemelkedő gyerekkel, akkor ő jelentős lépést tud előre tenni.

Mindenki tehetséges valamiben

Meglehetősen sziruposan hangzik, de Balázs valóban hisz benne, hogy mindenkiben rejlik valamilyen különleges képesség. „Tényleg így gondolom: mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, miben, és abban támogatni őt. Minden tehetséggondozással foglalkozó szervezetnek ez a feladata. Össze kell egyeztetni azt, mihez van a gyereknek természetes adottsága, és mihez van kedve, komoly érdeklődése, elszántsága. A kettő nem feltétlenül egyezik. Nagyon fontos, hogy a kiemelkedő gyerek azt élje meg, amit szeretne megélni. A tehetségtámogató szervezetek ebben segítenek.”

Mindannyian kíváncsiak vagyunk rá, vajon a gyerekünk miben kiemelkedő. Erre egy egész intézményrendszert hoztak létre: a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, azaz a MATEHETSZ nagyon sokféle szervezet munkáját fogja össze és mutatja meg, legyen szó sportról, egyházról, tantárgyakról, művészeti ágakról, külföldi tanulásról, programokról, ezenkívül a Nemzeti Tehetség Központ is működtet programokat, versenyeket, kutatásokat, különböző projekteket támogat. Ismerjük meg ezeket a szervezeteket – de szülőként van még egy fontos feladatunk: beszéljünk a gyerekkel, és derítsük ki, mi érdekli, mi nem. A szülőnek rendkívüli támogató szerepe van, ám tudnia kell kérdezni. Ahelyett, hogy azt kérdezzük: Mi volt ma az iskolában?, inkább kérdezzünk arról, mi volt aznap a legjobb dolog, mi volt a legérdekesebb, figyeljünk, mi az, amiről a gyerek szívesen beszél, sokat kérdez. Ha annyit elérünk, hogy felnőve azzal tud foglalkozni, ami érdekli, amit szeret, azt már hatalmas sikerként könyvelhetjük el. Nem feltétlenül úgy kell elképzelnünk a tehetséges gyereket, hogy ő egy Einstein vagy egy Paganini – az is siker, ha kiegyensúlyozott, önazonos, és megtalálja azt a dolgot, környezetet, hivatást, érdeklődést, amiben lubickolhat, fejlődhet, eredményeket érhet el. 

A kishitűség komoly hátráltató tényező

Az elmondottak szerint tulajdonképpen tele vagyunk kiemelkedő képességű gyerekekkel és felnőttekkel, mégsem kerülnek mind a látóterünkbe, nem nyernek versenyeket. Vajon mi tartja távol a fiatalok többségét attól, hogy kipróbálják magukat, hogy elinduljanak egy általuk választott irányba? Laki Balázs szerint sajnos ma az a jellemző, hogy mindenki kevesebbet gondol magáról, mint amennyit ér. „A saját kishitűségünk, a bennünk lévő gát komoly akadály. Ezt sokan egyfajta kelet-európai sajátosságnak tartják, de én ezt nem mondanám. Akárkit visszatarthat egy belső gát, ami aztán keserűséggé, kudarccá alakul. Az a baj, amikor külső szereplőket teszünk felelőssé a kudarcért, amikor irigykedünk másokra.” Érdemes megfigyelni, hogy a valóban sikeres emberek nem tartják magukat annak, sőt. Általában úgy gondolják, hogy csak teszik a dolgukat, megtalálták az életcéljukat, semmi több. És ne felejtsük el, hogy a közösségi médiában nagyon torz képet látunk: a küzdelmek, az erőfeszítés, a szorgalom, a kudarcok, amik a sikerhez vezetnek, a felszín alatt maradnak. 

De talán mégiscsak a család kishitűsége vagy támogatása a legfontosabb: a családi minta is lehet akadály, ha a gyerek elhiszi, hogy neki sem sikerül, csak mert esetleg a szülei ugyanazon a területen nem jártak sikerrel, vagy egyszerűen csak azt mondják: lányom, minek tanulsz mérnöknek, fiam, minek is akarnál te gyógypedagógus lenni, nem neked való...

Az oktatás szerepe a tehetséggondozásban

Egy másik gátló tényezőnek tartják sokan magát az oktatási rendszert, amely leginkább a nagy átlagra koncentrál: fontos megfelelni a szabályoknak, úgy tanulni, ahogy elvárják, csak azt, amit elvárnak, sokat jelentkezni órán, rendesen házi feladatot írni – mindezt kicsit gépiesen, unalmasan, nem túl kreatívan. Nehéz is lenne egyénileg foglalkozni minden gyerekkel, de ha valakin észrevesszük, hogy többet szeretne, többet is tudna, jó lenne, ha tudnánk vele foglalkozni, és tudnánk, hogyan. A teljesítményorientált oktatási intézményekben, tanulmányi versenyeken előnyt kovácsolhatnak a versenyhelyzet okozta nyomást jobban viselő gyerekek, ám vannak, akik ugyanolyan ügyesek, de a stressz őket inkább megdermeszti, és végül nem tudják megmutatni, mire képesek.

„Bármelyik típusra is optimalizálsz, kárt okozol, hiszen kihagyod a többit – hangsúlyozza Laki Balázs. – Ezért jó, hogy ilyen sokféle személyre szabott tehetséggondozó program létezik. A szülőnek nagy szerepe van abban, hogy felismerje, a gyereke hogyan reagál a versenyhelyzetekre, hiszen ennek megfelelően választhat neki iskolát. Egyébként nem gondolom, hogy mindent az oktatási rendszerre kéne kenni. Minden ilyen rendszer lassan, lassabban változik, mint ahogy a társadalom, a pedagógusok pedig túlterheltek. Egyszerűen arról van szó, hogy minden gyereknek máshoz van érzéke, s bár a tehetséget mérjük abszolút is, attól még létezik egy relatív megvilágítása is. Az, hogy mennyi kedvünk, erőnk van kiteljesedni, függ az egyéni önbizalomtól, a családi és életkörülményektől, a genetikától, a környezeti hatásoktól, a korábban átélt rossz élményektől, negatív, »neked úgysem sikerül« típusú mondatoktól is.” 

A gyerekek, akik mindenben jók

Gyakran találkozni olyan diákokkal, akiknek minden könnyen megy, könnyen kitűnőek minden tantárgyból, sok dolog érdekli őket, mintha mindenben tehetségesek lennének. Az ő esetükben is nehéz lehet megtalálni, melyik az a terület, ami felé érdemes elindulni. A mentor meglátása szerint az ilyen gyerekek két típusba oszthatók: az egyik a lusta, aki pihenget, és csak az egyetem alatt talál valakit vagy valamit, ami motiválja. A másik az a típus, aki szorgalmas, és egyszerre csinál mindent, majd idővel ő is eldönti, hogy mi érdekli a leginkább. Szülőként úgy segíthetünk, ha minél több lehetőséget adunk neki, hogy kipróbálja magát, találkozzon nála képzettebb emberekkel, szakértőkkel. Aztán hagyjuk, hogy az ismeretek birtokában felelős döntést hozzon. Ne várjuk el tőle, hogy feltétlenül kövesse a családi mintát, joga van akár elfogadni, akár elutasítani azt. Mindig figyeljük meg, mi, szülők miben mérjük a sikert, mi fontos számunkra, mit értünk tehetség alatt, hiszen ezt közvetítjük a gyerekeink felé is.

Mi történik, ha szülőként csalódunk?

A legtöbben már az éppen járni tanuló gyerekbe is belelátunk mindenféle tehetséget. Azt várjuk, hogy ő aztán majd megváltja a világot. Amikor kiderül róla, hogy átlagos, akkor pedig iszonyatosan csalódunk. Pedig nincs olyan, hogy átlagos gyerek: mindenki jobb és rosszabb valamiben. A szülőnek is szükséges fejlődnie. Attól még a gyerek nem lesz rossz ember, ha bizonyos dolgokban nem tehetséges. A szülőnek nem az a feladata, hogy megmondja a gyerekének, miben jó, hanem hogy az érdeklődését segítse és támogassa, biztosítsa, hogy a fejlődő agyat új élmények érjék, amelyek alapján meg tudja hozni a maga döntéseit.

Ha valaki úgy érzi, ehhez kevés, akkor segítséget kérhet a fent említett tehetségközpontoknál – mert segíthetnek ebben is. Nem kell mindenkinek zsenivé válnia. Néha önazonosnak és elégedettnek lenni önmagunkkal, megtalálni a helyünket a nagyvilágban sokkal nagyobb siker lehet, mint egy Nobel-díj.