Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sokszor a gyerek akkor találkozik először a halállal, amikor a kedvenc háziállatnak kell örök búcsút inteni. Mit mondjon ilyenkor a szülő, hogyan segítsen feldolgozni az élet végességét, és a szerette elvesztését?
Az első macskánknál, amit a gyerekek könyörgésének engedve hoztunk a házhoz, még elképesztően gondos állattartók voltunk: a koszton és a kvártélyon felül lelki táplálékot, állandó társaságot, és rendszeres állatorvosi kontrollt is biztosítottunk a jószágnak, egészen addig, amíg egy óvatlan pillanatban, szőrén-szálán el nem tűnt.
Akkor egy pillanatra lefagytunk, nem igazán tudtuk, hogy mit mondjunk a gyerekeknek, de mivel holttest nem volt, abban maradtunk, hogy Edgár valószínűleg szerelembe esett, majd családot alapított valahol a távolban, és most boldogan él a feleségével és öt kölykükkel. Sokat nevetnek és hancúroznak, csak az a kár, hogy nem nálunk rendezték be a családi fészket.
Mármint ilyenkor nem vagyok teljesen őszinte, én konkrétan megvagyok egy fészekaljnyi vernyogó macskakölyök nélkül, de a gyerekek szeretik elképzelni ezt az idilli képet, úgyhogy szívesen szállítom nekik elméletben.
Aztán valahogy úgy alakult, hogy évek hosszú sora alatt macska fronton jelentős fluktuációval kellett számolnunk: tavasszal általában kaptunk egyet, szeretgettük, etetgettük, ő meg – vérmérséklettől függően megtizedelte a madarakat meg a gyíkokat a kertben, vagy békésen aludt naphosszat az én helyemen – majd a tél közeledtével egyszer csak menetrendszerűen mind letiplizett otthonról, és vissza se jött többet, szörnyű űrt hagyva maga után a lelkünkben.
Télen még sosem volt macskánk, amit én nem is bánok annyira, az viszont már baj, hogy minden ősszel gyereklelkeket kell ápolnom emiatt. Mert hát az örömanya is sír a lánya esküvőjén, a gyerekeim is sírnak, amikor a macska egy másik háznál lel új otthonra, már-már népmeseileg. Hozzáteszem, ez a forgatókönyv valóban benne van a pakliban, mivel egy macska sem döglött még ránk, hanem mindig csak eltűntek.
A helyzet addig fokozódott, amíg a fiam egyszer csak kijelentette, neki nem kell több macska, mert nem bírja tovább lelkileg az elvesztésüket. Legyen inkább kutyánk, az legalább nem tud átmászni a kerítésen, és nem is akar, mert hűséges – szóval mégiscsak alaposan beleült lelkükbe az állatok elvesztése.
Úgyhogy szétnéztem a nagy interneten, és találtam is egy cikket, amely azt járja körül, hogy melyik szülő mit kamuzik mond a gyerekének a házi kedvenc pusztulása alkalmából, hogy segíthet feldolgozni a megváltoztathatatlant. A Romper gyűjtése következik.
A gyakorlatias
Kimék egy díszhal lelkes gazdái voltak, míg egy reggel szegény pára a hasával fölfelé nem lebegett a víz színén. A gyereke akkoriban négy és fél éves volt, Kim pedig azzal intézte el a dolgot, hogy a halak, fájdalom, nem élnek olyan sokáig, mint az ember. A kisfiú nem tűnt különösebben összetörtnek, az viszont roppant mód érdekelte, hogy mi legyen a korpusszal. Abban maradtak, hogy lehúzzák a vécén, ami szintén különösebb szertartás és könnyek nélkül zajlott, viszont utána egy órán át beszélgettek arról, hogy mi történik a kakival, amikor lehúzzuk. Probléma megoldva.
A transzcendentális
Nyilván egészen más a helyzet érzelmileg, ha egy melegvérű állat elvesztéséről van szó, ami egyenesen a gyerek barátja, nem pedig egy szobadísz, mint a hal. Erinék csivavája ugyanabban az évben távozott az élők sorából, amikor két nagymamát is elveszített a család. Egyszerűen elmondták a gyerekeknek, akik akkor 4 és 5 évesek voltak, hogy a kutya sajnos elpusztult, és már a mennyországban van az egyik nagymama kutyájával együtt, ami a legjobb barátja volt. Teljesen rendben van, ha emiatt szomorúak, hiszen soha többé nem találkozhatnak, de talán felvidítja őket, ha arra a sok vidámságra gondolnak, amit a kutyussal együtt átéltek.
Az együttérző
Marnie-ék elég komoly vállalást tettek, amikor örökbe fogadtak egy beteg tengerimalacot. Szegénynek tényleg sok baja volt, ki kellett venni a szemét, műteni a fogát, és még egy csomó minden, Marnie pedig mindig vitte magával az állatorvoshoz a három éves fiát is. A kisfiú ezért értette, hogy az állat nagyon beteg, és van úgy, hogy nem segít már rajta semmi más, csak a halál hoz enyhülést.
Amikor a tengerimalac elpusztult, a lehetőségekhez mérten próbáltak ragaszkodni a tényekhez: elmagyarázták, hogy Ophélia nagyon öreg és beteg volt, búcsút kell mondani neki, és soha többé nem fogják látni egymást, de örökké emlékezni fognak, és szeretni fogják egymást. Aztán érkezett egy új tengerimalac, hogy legyen párja a megmaradtnak, és az élet ment tovább.
Az összetört
Felicia sokkal rosszabbul viselte a macskája, Violet elvesztését, ami nem is akkora csoda, mivel az állat sokkal régebben megvolt már, mint ahogy a férjével találkozott. A macska volt Felicia kis hercegnője, imádta őt, de mikor a vége felé már nagyon beteg volt, úgy döntött, azzal teszi a legjobbat, ha átsegíti őt a kegyes halálon.
Felicia kislánya akkor még csak hároméves volt, és megpróbálta neki elmagyarázni: Violet meghalt, nincs már többé, de emlékeznek rá, és beszélhetnek róla továbbra is. A kislány azonban megkérdezte, hogy hol van Violet, és mikor jön vissza, mire az anyja elkezdett pityeregni, erre a kislány is elkezdett pityeregni, majd egyre jobban sírtak, úgyhogy a kislány nem kérdezte többé, hogy mi van a macskával.
Hát, van az úgy, hogy anya nagyon szomorú valami miatt, ez is az élet része.
A felelős
Amandáék csak nemrég veszítették el Vilmát, a macskájukat. Az nem került szóba, hogy mi van a halál után, de azt elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a macska nagyon beteg volt, és már semmit sem tehetnek a megmentéséért. Az állatorvos, a család közeli barátja eljött hozzájuk, és otthon, békében, elaltatta a szenvedő állatot.
Azután arról beszéltek a gyerekeknek, hogy hogyan kell jó gazdinak lenni, és felelősséget vállalni egy élőlényért, ami időnként az is jelenti, hogy tudjuk, mikor kell búcsút inteni neki. Sokat sírtak mindannyian, de Amanda úgy érzi, jó döntés volt, hogy a gyerekek is látták, mi történt, a részesei voltak a dolognak. A földi maradványokat egy szép dobozban, egy rajzzal együtt temette el a család.
Nektek volt már hasonló élményetek? És mivel vigasztaltad meg a gyereket? Mondd el a Facebook oldalunkon!
