Mutasd apádat, megmondom, mi lesz belőled!

A 2015-ben lezajlott felmérésen csúcsteljesítményt az OECD átlag 7,9 százalék helyett a magyar diákoknak csak 3,3 százaléka tudott nyújtani, de legalább a leggyengébben teljesítők közt tudtunk kiemelkedőt alkotni: az átlagos 5,7 százalékhoz képest itt a gyerekek 8,7 százalékának az eredménye esett a legbénábbak közé.   

Szintén eléggé lehangoló, bár korántsem új meglátás, hogy a teszten elért teljesítmény Magyarországon kimagaslóan erős összefüggést mutatott a diákok és az iskolák társadalmi-gazdasági helyzetével. Kiderült, hogy az iskolák között meglehetősen nagyok a különbségek, az egyes oktatási intézményeken belül azonban már kiegyensúlyozottabb a helyzet.

Az oktatáspolitika pár órán belül sietett leszögezni: az oktatási rendszer 2013-ban kezdett átalakításának eredményei legkorábban a 2018-as és 2021-es PISA felméréseken mutatkoznak majd meg. Különben is, vannak más, nemzetközi, és elismert hazai mérések is, a szakpolitikájuk hatékonyságát nem egyetlen mérés alapján elemzik. Ráadásul emelkedtek a pedagógusbérek, és mindenki 3 éves kortól jár óvodába.

Lefordítom: Oké, megint rosszak lettek a PISA-felmérés eredményei, de egyrészt elmúlt nyolc év, másrészt az intézkedések tök jók, csak még nem lehet érezni a hatásukat.

Nos, én elhiszem, hogy idő kell, mire beérnek a reformok. Sőt, azt is elhiszem, hogy egy reform mindig áldozatokkal jár.

De ne a gyerek legyen már az áldozat!

Mert közben azt látom,

• hogy a nyolc éves fiamnak hetente kétszer van hét órája, a többi napon pedig hat. Öt órája neki már sosincs, és ne legyenek illúzióink, tavaly, első osztályban sem volt. A táskája viszont hat kiló egy átlagos hétköznapon.
  
  
• hogy elrendelték ugyan, hogy a kicsiknek 45 helyett 30 perces óráik legyenek, de közben a tananyagot egyáltalán nem csökkentették semennyivel.
  
  
• hogy az állami tankönyveken röhög az egész ország, olyan buta és banális hibák vannak bennük.
  
  
• hogy úgy vezették be a mindennapos testnevelést, hogy nincs hozzá tornaterem, és mindenféle dohos, levegőtlen és penészes pincéket alakítottak át az iskolák rohamtempóban tornaszobává, hogy ne a folyosón kelljen egyszerre három osztálynak békaügetnie, vagy elméleti testnevelésórát tartani az osztályteremben.
  
  
• hogy meg kell tanulni a szeretet definícióját, mert jegyet kapnak hittanból, és ha a gyerek rosszul tudja, hogy mit kell hinnie, akkor simán megbuktathatják. Agyrém.
  
  
• hogy úgy kellett idén szakmai érettségit tenniük a szakgimnazistáknak, hogy az utolsó év karácsonyán tudták meg egyáltalán, hogy mik az érettségi követelmények.
  
  
• hogy úgy vezették be, hogy csak nyelvvizsgával lehet bejutni a felsőoktatásba, hogy közben egyáltalán nem kezdtek semmit a híresen béna és sikertelen iskolai nyelvoktatással.
  
  
• hogy nincs elég logopédus, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, viszont a tanulási és részképesség zavarral küzdő gyerekeket is osztályozzák abból a tantárgyból is, amiből nehézségeik vannak.
  
  
• hogy már bármilyen szakos tanárt keresnek az iskolák, annyira nem akar senki tanítani, és az iskolaigazgatók gyakorlatilag könyörögnek a tanítóknak, hogy jöjjenek vissza gyedről, mert nincs, aki vigye a második bét.
  
  
• hogy közben még krétára sincs pénze az iskolának, a leharcolt tantermeket a szülők festetik ki a saját költségükön, és a szülők veszik a villanykörtét is, mert az iskolafenntartó állam, illetve az e célra létre hozott KLIK nem ad rá pénz. Mégis minden évben milliárdokkal kell konszolidálni a költségvetését, akkora hiányt produkál.

És akkor ezek csak a leghírhedtebb ügyek, amik így hirtelen, fél perc gondolkodással eszembe jutottak az oktatás világából.

Jó, tegyük fel, hogy mindez nem probléma, hanem csak túlféltem az iskolás gyerekeimet, vagy túlságosan kritikus, sőt egyenesen rosszindulatú vagyok.

De azt mégis, mivel lehet megmagyarázni, hogy az iskolai eredményeket Magyarországon mindennél jobban meghatározza az, hogy milyen szociokulturális környezetből jött a gyerek?

Máshol ezt hívják kasztrendszernek, amit az iskola nálunk nemhogy enyhítene, hanem csak konzervál. Mutasd meg apádat, és megmondom, mi lesz belőled! És ez ellen a világon semmit sem akarnak tenni!

De nem is ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy belefáradtunk. Már ezt a cikket sem volt kedvem megírni, mert ugyanezt mantrázzuk évek óta, mégsem javul semmi.

Belefáradtak a tanárok, már nem is tüntetnek, nem is tiltakoznak.

Belefáradtak a szülők, már nem is pampognak, ha össze kell dobni a pénzt a tanterem kifestésére, és egy harmincfős osztályban sincs már egyetlen szülő sem, aki berobogna az iskolába beszélni a magyartanárral, ha a Légy jó mindhaláligot adja fel kötelező olvasmánynak.

És belefáradtak a gyerekek is: gyakorlatilag nem találják a kapcsolatot a tananyag és az élet között.

És ezt nehéz azzal megmagyarázni, hogy a reformok működnek, csak még nem gőzerővel.