A bocsánatkérés nem megalázkodás, hiszen szabad hibázni. Nem kell magunkat ostorozni ahhoz, hogy kimondjuk, valamit most rosszul csináltunk. Hogy miért nem érezzük ezt mégsem? Talán mert a mi szüleink sem érezték. Ha a szülő tud bocsánatot kérni, akkor a gyerek is megtanulja tőle.
Akinek van olyan emléke, hogy a szülei fölé magasodnak, és összevont szemöldökkel várják, hogy bocsánatot kérjen valamilyen vétkéért, az pontosan tudja, miért jön ki nehezen a legtöbb ember száján, hogy „ne haragudj”. Az ilyen helyzet sok mindenről szól, de arról legkevésbé, hogy át tudjuk érezni, fájdalmat okoztunk-e a másiknak. Sokkal inkább a szégyenről és kínosságról: ahogy a szemek az emberre szegeződnek, úgy érzi, most mindenki elítéli őt, ő pedig kis nyomorultnak érzi magát, és azon gondolkodik, hogyan szabadulhatna a helyzetből.
Sokak által ismert jelenet ez, holott nem ezt akarjuk tanítani: nem a szégyent, nem az „engedek, akkor hamarabb szabadulok” elvét. Empátiát szeretnénk tanítani a gyerekeknek, azt, hogy érezzék át, ha fájdalmat okoztak valakinek, és hogy vállalják a felelősséget.
A szülők részéről megvan a jó szándék, valami azonban félrecsúszik. Nem ugyanaz szégyenkezni, és nem ugyanaz átélni, hogy bár jók, értékesek és szeretetreméltók vagyunk, most hibát követtünk el, és sajnáljuk, hogy megtettük.
És ennek lenyomata megmarad felnőttkorra is, ezért olyan nehéz akár a gyerekünktől, akár bárki mástól bocsánatot kérni. Mintha ehhez meg kellene alázkodnunk. A szülő azzal tudja leginkább megtanítani a csemetének, vagy a nagyobb gyereknek a bocsánatkérés művészetét, ha ő maga másképp viszonyul hozzá, és emelt fővel, nyugodtan kér bocsánatot. Ehhez az kell, hogy higgyen benne, a bocsánatkéréssel kimondjuk ugyan, hogy hibáztunk, de hibázni szabad és természetes. Megpróbáljuk minél kevesebbszer, de ha megtörténik, az nem kérdőjelezi meg sem a kettőnk közötti kapcsolatot, sem a magunkhoz való viszonyunkat. Egyszerűen: nem kell utálnunk magunkat, ha hibázunk.
Ne legyen üzlet, ne legyen betarthatatlan!
Nagyszerű, ha a szülő tud bocsánatot kérni, és gyakorolja is azt, de nem mindegy, hogyan teszi. Először is: jó, ha a bocsánatkérésnek része a jóvátétel szándéka, de ne fogadjunk meg olyasmit, amit nem biztos, hogy be tudunk tartani, például ne mondjuk, hogy „Sajnálom, hogy rád kiabáltam, nem fordul elő többet.” Inkább mondjuk, hogy „Igyekszem türelmesebbnek lenni.” Ha nem egyértelmű, mivel tehetnénk jóvá egy hibát, meg is kérdezhetjük a gyereket, van-e ilyesmi. Csak ne alakuljon üzletté a dolog: ha azt feleli a kisgyerek, egy csokiért megbocsátana, vagy a tini, hogy jól esne neki, ha elmehetne a koncertre, akkor tegyük világossá, hogy nem akarjuk megvenni a bocsánatát, hanem a megbántottságán szeretnénk enyhíteni, ha van rá mód.
Vigyázzunk, hogy a bocsánatkérés ne menjen át mentegetőzésbe, aminek a végére az sül ki, hogy igazából a gyerek a hibás! A legtöbb konfliktus persze mindkét félen múlik, de ha elnézést kérünk, azzal a saját részünket vállaljuk, még akkor is, ha a gyerek is megengedhetetlenül viselkedett. Azt is elmondhatjuk, ha van egyéb oka a viselkedésünknek, például feszültek voltunk a munkánk miatt, ezért csattantunk fel, vagy más járt a fejünkben, ezért elfelejtettünk egy ígéretet betartani, de attól még legyen valódi a bocsánatkérés.
Nem kell mindig felelőst keresni!
Amikor valami igazán fájdalmas történik, ami miatt a gyerek is szomorú, és mi is azok vagyunk, akkor elsősorban nem az hozza el a megnyugvást, ha kimondjuk, ki miben hibázott. A mi kultúránk erre tanít minket: arra, hogy mindig döntsük el, ki a felelős, kinek van igaza. De ez nem visz közelebb az igazán mély emberi, érzelmi igényeinkhez. A lelkünk mélyén nem azt akarjuk, hogy igazunk legyen, hanem kapcsolódni akarunk, arra vágyunk, a másik lásson és értsen minket, hogy ne legyünk egyedül a fájdalmunkkal.
Sokszor jobb a „sajnálom”, mint a bocsánat vagy az elnézést. Főleg olyankor, mikor (és ez elég gyakran így van) mindkét félnek megvan a maga igazsága, a maga jogos szükséglete. „Sajnálom, hogy ennyire fájt neked, hogy nem voltam ott a meccseden, hanem a húgod előadására mentem el”. Tudja a szülő, hogy nem lehetett volna egyszerre két helyen, de megérti, hogy fájt a hiánya a gyereknek, és átérzi a csalódottságát.
Egy ilyen őszinte „sajnálom” előfeltétele, hogy eljussunk oda: attól még, hogy a gyereknek, a házastársnak rosszul esett valami, nem biztos, hogy hibáztunk. Tudjuk, miért döntöttünk így, mégis együtt tudunk vele lenni a szomorúságában.
Minél nagyobb a gyerek, annál inkább kialakulnak komoly konfliktusok is szülő és gyerek között. Egy tizenévesnél már nem old meg mindent egy kis bohóckodás, amivel kizökkentjük a rossz kedvéből. Ha mi bocsánatot kérünk, az még nem jelenti, hogy azonnal meg tud bocsátani, és ne is várjuk el! Ha komolyan megbántódik az ember, szüksége van időre, hogy átélje a szomorúságát, haragját. Visszaélünk a bocsánatkéréssel, ha arra használjuk, hogy kizsaroljuk a másikból, hogy ne haragudjon.
Kérjünk bocsánatot, ha úgy érezzük, van miért, de ne kérjünk csak azért, hogy jobb legyen a hangulat! Ahogy mi tesszük, azzal mutatunk példát a gyereknek is.
Cziglán Karolina
pszichológus
