Állítólag azt mondta Mérei Ferenc a tanítványainak, hogy „a pszichológusnak nincs önérzete”. Mármint, hogy ne legyen, azaz ne azzal foglalkozzon, hogy sérti-e őt, amit a páciens mond vagy tesz. Ez kemény mondat, mert persze a pszichológusnak is vannak érzései, legfeljebb nem adja át a zsigeri érzelmeknek a kormányrudat, hanem maga kell, hogy elrendezze belül, nem terhelheti a páciensre.
Van némi hasonlóság a szülő helyzetében. Vannak érzelmeink, hajaj, de még mennyire, és persze meg is bántódunk olykor, de a legtöbbször nem szabad, hogy tartósan ez vezérelje a válaszainkat, tetteinket. Nézzük, hogy miért!
Csak a csecsemőtől nem jönnek gyomrosok
A gyerek szinte minden életkorban tud bántó lenni, talán csak a csecsemő nem, akinél még nem látunk bele rossz szándékot a tettekbe. Onnantól kezdve viszont, hogy egyértelművé válik a szülő számára, hogy a csemetének vannak szándékai, hogy tud és akar is hatást kiváltani, adódhat olyan helyzet, hogy valamit bántónak érez. A kétéves korban kezdődő dackorszak bár a legtöbb (minden) szülő számára gyötrő, de inkább a bosszankodás, az „elegem van” érzés ismerős innen, semmint a megbántottság. Azonban nagyjából óvodás korban eljön az időszak, mikor az első gyomrosok érkeznek.
Ki érzékenyebb, ki kevésbé, és legfőképp: van, akit naivan és felkészületlenül ér ez az időszak, és nem tudja, mi sem természetesebb annál, mint hogy „nem szeretlek, bárcsak másvalaki lenne az anyukám, az apukám”.
A legtöbb felnőtt tudja, hogy ezt nem kell komolyan venni, de ha ezek a megjegyzések és az elégedetlenkedés uralja a légkört egy-egy időszakban, akkor előbb-utóbb a szülő is kifárad abban, hogy mindig nagyon érett legyen, és elkezd neki fájni. Miért is ne lenne normális, hogy fáj, ha valaki kiteszi a lelkét, és elégedetlenséget kap vissza?
A gyerek gyakran nem tudja elmondani, mi zavarja
Ilyenkor legjobb, ha először is az ember megengedi magának, hogy így érezzen, nem kritizálja magát, hogy „de hülye vagyok, hogy megsértődök egy gyereken”. Ám azért is fontos, hogy kapjunk saját magunktól némi együttérzést, hogy ne a gyereken hajtsuk azt be. Méghozzá azért ne, mert ezekkel a mondatokkal valami rossz közérzetet akar közvetíteni. Úgy fordíthatnánk, hogy „most nem érzem magam jól a bőrömben, kérlek, segíts!” Tehát, eleve azért mond ilyeneket, mert túlterhelődött, talán csak fáradt, talán érzelmileg nem klappol minden, innen nézve világos, hogy nincs szabad kapacitása arra, hogy a mi megbántottságunkkal foglalkozzon - amúgy is kicsi hozzá.
Így hát érthető, hogyha elkezdjük neki mondani: mennyire rosszul esik ez nekünk, mennyire igazságtalanság, amiket mond, sőt, rosszabb esetben hozzáfűzzük, hogy kérjen bocsánatot, és legrosszabb esetben még egy „mert különben”-t is odateszünk, nos, ha ez történik, akkor nem csoda, hogy még sokkal nyűgösebb és ingerültebb lesz, és belesüllyed a rosszkedvbe, csapkodni kezd stb. Mivel kifejezte, hogy baja van, a szülő pedig nem megértéssel válaszolt, hanem azzal, hogy megsértődött. A sértődött szülő pedig nincs ott, nem nyugtat meg, olyan, mintha elfordult volna.
A kisgyerek mellett, akire sokkal inkább jellemző, hogy még nem tudja, mit hogyan érdemes kifejezni és megfogalmazni, mint az, hogy fájdalmat akarjon okozni, általában abból adódik a szülő megbántottsága, hogy valamit nem jól dekódolt. Erre egyszerű példa, mikor a szülő leül a négyéves mellé az ágyra, és azt veszi észre, a gyerek rugdossa az oldalát. Vajon miért ilyen undok? Majd türelmetlenül, mint aki eddig is ezt mondta, azt kéri a poronty: „Ne! Menj arrébb”. A szülő kicsivel arrébb ül, mire a gyerek barátságosan megköszöni. Valós példáról van szó, bagatell, de jól mutatja, hogy hajlamosak vagyunk néha aszerint értelmezni a kisgyerek tetteit, ahogy egy kamasznál vagy felnőttnél lenne indokolt. Ott a rugdosás agressziót jelent, hiszen már tudja, szavakkal kell kérni. A négyéves még azt hiszi, ebből rögtön értik, mit akar. Persze megmondhatjuk neki, hogy ilyenkor kérjen, mert nekünk rossz, ha rugdos, de zokon venni nem érdemes, mert nem akart nekünk ártani.
A kamaszkor az igazi, nehéz időszaka annak, mikor a tini tényleg, igazán mélyen a szülő elevenébe talál. És itt már nem mondhatjuk, hogy ne ez lett volna a cél. Csak nem mindegy, hogy miért! Nem azért, mert neki akkor jó, ha nekünk rossz, hanem mert ahhoz, hogy megszülessen a felnőtt személyisége, előbb el kell tőlünk távolodnia, határolódnia. Néha így, hogy látványosan eltaszít magától, hogy mindent értéktelennek minősít, ami hozzánk tartozik, hogy azt fejezi ki, nem is kellünk neki. Miközben nagyon is kellünk, jobban, mint bármikor, de szüksége van erre a falra, amit felhúz maga köré. Ez védi bontakozó felnőtt személyiségét.
Nem mondjuk, hogy ne sértődjön meg a szülő, hogy nem szabad, hogy fájjon, amit a gyerek, különösen, amit a kamasz mond. Miért ne lenne szabad? De ha szülők vagyunk, nem állhatunk meg annál, hogy mi hogyan érezzük magunkat. Nem gondolkodhatunk agresszor-áldozat kettősben, amiben persze mi vagyunk az áldozatok. Az igazán nehéz, de szép feladat, hogy bármi is van velünk, maradjunk nyitottak, és sose fogyjon ki az együttérzés a gyerek irányában!
Cziglán Karolina pszichológus
