Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindig apák a jófejek, anyának meg marad a nem, a fogorvos, a rakdmárössze meg a reggelnemtudszfelkelni. Nálatok is?
Rohadtul. De tényleg. Harminchat éves anya vagyok, ötéves kislánnyal és egy férjjel, aki türelmes. Nagyon türelmes. Sokkal türelmesebb, mint én. Amikor a gyerekünkről van szó.
Annyi cikket olvashattunk már a témában – hol vicceset, hol tudományosat – miszerint az apukáké a gyereknevelés bulis része, az anyáké a legtöbb „nemszeretem” része. Csak az a kérdés, hogy ez miért alakult így?
Reggelente az óvodába való eljutás kínszenvedésével kezdődik a idegi tortúra, amiért nem hibáztatom a gyereket. Így, most, tiszta fejjel. Mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy minden időhúzási taktika és stratégia azért van, hogy minél később kerüljön az óvodába, és minél több időt tudjon otthon tölteni, még azon az áron is, hogy közben az anyja idegein táncol.
De akkor, abban a pillanatban sajnos nem tudom ilyen szemszögből nézni a felmerülő problémát, és persze a kipattanó hisztit sem vagyok képes ilyen lelki nyugalommal kezelni, mint most teszem az íróasztal mellől. Ekkor azonban apának más feladatai vannak, és nem ő lesz az a „disznó”, aki az otthon melegéből kicipeli a gyereket, és leadja a gyerekmegőrzőbe, ahol huszadannyi figyelem sem jut neki, mint otthon.
Anyának persze időre kell mennie a munkahelyre, nem maradhat ott az átadóban üldögélve, hogy ne úgy kelljen ott hagynia azt a szerencsétlen párát, mintha vissza sem jönne érte senki!
- Miért nekem kell a boltban végighúzni a gyereket, és mondani neki, hogy ezt sem, meg azt sem vesszük meg?
- Miért nekem kell a fogorvoshoz vinni a gyereket?
- Miért nekem kell kimondanom a nem szót?
- Miért engem kérdez meg a nagymama, hogy adhat-e csokit a gyereknek? Persze úgy, hogy azt a gyerek is hallja
- Miért bulis apával csinálni dolgokat, és miért holt unalmas anyával? Tényleg én vagyok ilyen kurva unalmas? Vagy ez kódolva van az anyákban? Hogy nekik kell lenniük az ésszerűbbeknek, a realistábbaknak, akik mindenre odafigyelnek, és akik mindig egy lépéssel előrébb járnak gondolatban?
Nekem elegem van most ebből a szerepből. Nem akarom mindenre én mondani, hogy nem lehet, hogy sietni kell, hogy most már vége a játéknak, hogy el kell pakolni, hogy ne ugráljon fel az étkezőasztaltól, hogy késő van már ehhez, és különben is most már irány a fürdőszoba, mert holnap reggel nem tud majd felkelni, és kifelé a kádból, mert már ráncos a bőre az egész testén az ázástól, meg ki is hűlt a fürdővíz. És alaposan mossa meg a fogát, és ez volt az utolsó mese, demostaztántényleg ez az utolsóutáni mese.
Persze, az ember először próbálja humorral megoldani a patthelyzeteket és a muszáj dolgokat, és persze meg is kell beszélni, hogy mit miért kell csinálni, meg ott a kompromisszum is, blablabla, kezeljük egyenlő partnerként a gyereket, és meghaladtuk már az autoriter nevelést, amikor az van, amit én mondok és punktum.
De könyörgöm, ne kelljen már emiatt egy órával előbb felkelni, hogy aztán ugyanúgy ne érjünk oda időre, mert apa ugyan most segít összekészíteni a gyereket, de aznap ráér, hogy viccelődve öltöztesse a gyereket, és különszámot kerít abból is, hogy hogyan kell felvenni a cipőt, hogy az lehetőleg ne kacsalábas legyen. Anya ehelyett kér egyszer, kér kétszer, kér százszor. És aztán megfogja a gyereket, és ő maga öltözteti, hogy ne legyen este, mire elhagyják a lakást.
Anya szigorú, apa vicces. Miért alakult ez így? Vagy csak a mi családunkban? Ami persze csak nekem probléma, az apának nem. Minden családban anya a rossz zsaru?
Kedves anyák a rossz zsaru szerepében! Lázadjunk! Legyünk mi a jó zsaruk! Nézzük meg, mi történik, ha nem fegyelmezünk! Persze nehéz lesz visszaszorítani a reflexeinket, de próbáljuk meg, és figyeljük meg, amint az apáknak egyszer csak tényleg ki kell mondaniuk a bűvös „NEM” szót! Vajon bírni fogják? Vagy az egész család káoszba fullad?
