Családi örökségünk rengeteg értéket ad, a valahová tartozás érzését, stabil gyökereket. Annyira nem gondolkozunk rajta, hogy időnként fölösleges szokásokat is követünk, ami nem baj, legfeljebb vicces lehet. Néha viszont görgetjük magunk előtt felmenőink félelmeit, traumáit, és szépen tovább is adjuk őket a gyerekeinknek. Na, de hogyan válogassuk szét ezeket?
Egy pszichiátertől hallottam az anekdotát: egy férfi csodálkozva kérdezte a feleségétől: „Drágám, miért vágod ketté a karajt, miért nem egyben sütöd?” Az asszony bizonygatta, azt így kell sütni, így tanulta az anyjától. Megkérdezték hát édesanyát, miért vágja ketté a karajt. Azt felelte, nem tudja miért, de így kell sütni, ő is így látta az anyukájától. Elmentek hát a nagymamához, hogy megtudják tőle, miért kell kettévágni a húst. Ő azt felelte: nem kéne, de kicsi a sütőm, csak így fér be.
A történetben szereplő példánál súlyosabb és nagyobb hatással bíró kérdésekben is előfordul, hogy öntudatlanul átveszünk valamit a megelőző generációktól, ami annak idején adaptív, a megküzdést elősegítő, de legalábbis érthető volt, a jelenben viszont felesleges, vagy hátráltat minket. Ha ezek nem tudatosulnak, akkor felülvizsgálat nélkül továbbvisszük, és tovább is adjuk gyerekeinknek.
No persze nemcsak káros dolgokat tanulunk: az értékeket, pozitív életszemléletet, hitet, hálára való hajlandóságot, az élet tiszteletét és még sok mást is továbbadjuk. De a sérelmekből, traumákból származó sebzettséget is. Mint mikor valakit elhagynak, és, ha nem is tudatos elhatározásból, de azt tanítja gyermekének, hogy „a férfiak (vagy nők) mind megbízhatatlanok, csak magadra számíthatsz”. Vagy mint mikor a szexuális erőszakot elszenvedő nő azt sugallja lányának, hogy a szex szenvedés, ha lehet, el kell kerülni.
Ne csak súlyos traumákra gondoljunk, hanem azokra a hétköznapi döntésekre, amik minden pillanatban érintenek minket! Szüleink, nagyszüleink talán úgy éltek, hogy minden tápláló falatot meg kellett becsülniük. Ha mi is hálásak vagyunk, hogy van mit ennünk, az érték, de vajon racionális-e, ha a megszáradt kenyeret egy óra munkával morzsává alakítjuk, ezzel ötven forintot spórolva, miközben elmaradunk a valós munkánkkal, melynek díja mondjuk, 3 ezer forint lenne? (Persze, ha szívesen készítünk morzsát, és ez egyfajta kikapcsolódás, az megint más.)
Félreértés ne essék, nem arról van szó, felejtsük el örökségünket, és éljünk csupán aktuálisan racionális szempontok szerint. Annak tisztelete és átélése, hogy az ember mennyit kapott a felmenőitől, rengeteget hozzáad a személyiségéhez, gazdagítja az identitását. Miért is kellene megtagadnunk, ahonnan jöttünk? Sokkal inkább arról van szó, hogy ez valóban érték legyen az életünkben, ne pedig megkövesedett kényszerek tárháza.
Van bennünk egy természetes ellenállás a változtatással szemben. Vajon honnan tudnám én jobban, hogy kell élni, mint őseim? Vajon tényleg szabad úgy tennem, ahogy én szeretnék? Az elkülönüléstől való félelem szele is megcsap minket ilyenkor: „Ha változtatok a hagyományon, akkor nem szakadok el a gyökereimtől?” Nem kell, hogy így legyen.
Maradjunk a morzsás példánál, ami meglehet, komolytalannak tűnik, de egy ember, akibe egész gyerekkorában vasszigorral sulykolták, hogy egy falat ételt is bűn kidobni, valós vívódásként élheti meg ezt. Adózzunk tisztelettel a felmenőink iránt, gondoljunk rá, mennyi szenvedést éltek át, és köszönjük meg gondolatban, hogy helyt álltak ezekben. Majd mondjuk magunknak, hogy megadjuk a tiszteletet magunknak is, és a szabadságnak, amivel megválaszthatjuk, hogy itt, a jelenben, a mi életünkben mi az, ami a leginkább egészséges, ami a leginkább hozzásegít minket ahhoz, hogy boldog élete legyen a családunknak és nekünk.
Többről van szó, mint hogy egy-egy helyzetben hogyan cselekszünk. A konkrét tetteknél még nagyobb hatalma van a hiedelmek kényszerének: annak, mit hiszünk arról, hogy nekünk (és gyerekeinknek) mi mindent nem szabad, miért jár büntetés, mi nem fog sikerülni úgysem. Nem is olyan ritka hiedelem például, hogy nem szabad boldognak lenni, mert azt megbosszulja az élet. Lehet, hogy volt valaki a családban, aki boldog volt, majd tragédia történt vagy csalódott, de ez nem jelenti, hogy velünk is így lesz.
Mégis, hogyan vehetjük észre, hogy valamit kényszeredetten követünk? Ha egy kicsit megállunk, és figyelünk az érzéseinkre, akkor megtapasztaljuk, hogy nagyon jellegzetes az a fáradt érzés, mikor nem magamért (a valós érdekeim szerint) teszek, hanem mert „kell”. Van ez a furcsa kell, amire nincs igazi ok, csak úgy kell. Mert rossz érzésem lesz, ha nem aszerint járok el, igaz, követni a „kell”-t sem igazán felszabadító. Ha gyanút fogunk, akkor már el tudunk indulni a nyomon, és belegondolhatunk, vajon mi lehet a forrása, vajon ki hitette el velünk, vajon van-e helye az életünkben annak a „kell”-nek.
A gyereknevelés tele van olyan helyzetekkel, mikor valamit így vagy úgy várunk el a gyerektől, vagy valamire azt mondjuk, ez így helyes. Egy része szívből jön, és tényleg hiszünk benne. De ha figyelmesek vagyunk, észrevehetünk olyat is, amiben van valami görcsösség, noha talán másképp is jó lenne. Merjünk hallgatni ezekre a hangokra, és merjük magunknak megengedni a változtatást, a kísérletezést. Egy jó hír: hibázni is szabad, akkor legfeljebb majd újra próbáljuk.
Cziglán Karolina
pszichológus
Ha érdekel a pszichológia, és kíváncsi vagy hogyan befolyásolja a családunk a sorsunkat, látogass el következő előadásunkra, ahol Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta lesz a vendégünk. Jegyeket a képre kattintva vásárolhatsz.
