Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A problémák felét már meg is oldottuk, ha elfogadjuk, ilyenkor a dolgok változnak, és senki sem hibás, ha több a vita.
Sokan úgy vélik, helyes a legrosszabbra készülni, és felvértezni magukat előre, hogy rémes lesz a kamaszkor. Mármint a gyerekünké, nem a mienk. Ehhez már csak azt kell hozzátenni kiegészítésként, hogy egyre korábban kezdődik. Egyre inkább úgy tűnik, mintha elmosódnának a határai: már kilenc-tíz éves gyerekekről is gyakran számolnak be úgy a szülők, hogy feltűnően tüskésebbé, lázadóbbá váltak (na persze ettől még várhatók ott újabb stádiumok).
És a vége sem egyértelmű: amikor a huszonéves még tanul, otthon él, bulizik, bandázik, akkor nehéz megragadni, vajon ez mitől lenne más, mint a tinikor, mi a jele a felnőttségnek.
Mielőtt úgy beszélnénk a tinédzserkorról, mint valami problémáról vagy betegségről, szögezzük le, hogy a szülők számára is tartogat olyan élményeket, amiknek lehet örülni. Nem is olyan rossz, mikor megtapasztalja az anya, az apa, hogy a gyerek önállóan alkot véleményt, képes mellette érvelni, hogy olyan gondolatokat, érdeklődési köröket visz a családba, amikből, ha nyitottak rá a többiek, ők is gazdagodhatnak.
Emellett, noha a kamaszkor az autonómiatörekvések időszaka, valójában mind a gyerek, mind a szülő igényli, hogy megmaradjon a szeretetkapcsolat köztük, éppen azért is olyan fájdalmas, és azért viseli meg ennyire a felnőttet és a tinit is a tizenéves korszak, mert ezt látják meginogni, ezt nem könnyű megélni a mindennapokban. A legtöbb szülőt a kamaszkorral kapcsolatban elsősorban az foglalkoztatja, hogy milyen nehézségeket él át a gyerek, és hogy mit tegyen, hogy segítsen neki, ugyanakkor szülőként is jól tudja magát érezni.
Egy Ausztráliában nemrégiben végzett nagyívű felmérés alapján a gyerekeket leginkább aggasztó témák között ott van a családi konfliktusoktól, a család széthullásától való félelem, a testük, kinézetük miatti aggodalom, illetve az iskolai, tanulmányi nehézségek. Sejthetjük, hogy itthon is hasonló válaszokat kapnánk, és ebben a tanulmányban az a figyelemfelkeltő, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az otthoni közeg is sok fejtörést okoz a tininek.
Azt hisszük, hogy vannak a rajtunk kívülálló körülmények: az iskolai stressz, a kortárs kapcsolatok, a szerelem, a testi változások, és szülőként, testvérként csak elszenvedjük otthon, hogy a gyerek kamaszkorba lépett, és küszködik ezekkel. Ha valamire érdemes felkapni a fejünket a felmérés kapcsán, az éppen az, hogy ne feledjük: a gyerekek rosszkedvében, szorongásában súlyosan benne van az, ha úgy érzik, nem találják otthon a helyüket, nem jönnek ki jól a szülőkkel. Ha valaki azt éli meg tinédzserként, hogy fordulhat a szüleihez, és az otthon egy biztos bázis számára, ahol elviselik, mi több, szeretik őt, akkor az már erős kapaszkodó ehhez az időszakhoz.
Kérdés, hogyan legyünk jóban a tinivel
Először is ne kövessük el azt a hibát, hogy egyik felet bűnösnek, agresszornak állítjuk be, a másikat áldozatnak. Mindkettő zsákutca. Ha a gyerek a hibás, az valahogy úgy néz ki, hogy „öröm és jókedv lenne itthon, ha nem volna ennyire elviselhetetlen Petike, aki úgy beszél velünk, hogy elrontja a kedvünket, nem akar részt venni semmiben, és folyton kritizál minket, noha kitesszük érte a lelkünket”. A másik véglet, ha abban gondolkodunk: „szegény gyerek nagyon nehéz időszakon megy át, és én úgy érzem, megbukom szülőként, mert nem tudom, hogyan szóljak hozzá, hogy ne ingereljem fel, képtelen vagyok már ráhangolódni, érzem, hogy kicsúszik a kezeim közül”.
A kamaszkor „problémáját” félig meg is oldotta az ember, ha úgy tekint rá, mint egy időszakra, amikor természetes, hogy megváltozik a kapcsolat, és hogy másképp viselkedik a tini. Egy pszichiáter úgy fogalmazott, a kamasz „funkcionális borderline”, ami azt jelenti, nem az, de úgy viselkedik, mintha borderline-ná vált volna, ami egy szélsőséges hangulatingadozásokkal kísért pszichés zavar, amiben az ember egyik pillanatban barátként, a másikban ellenségként tekint a másikra, a világra, és a saját magához való viszonyulás is hasonlóan végletes és instabil. Egyénenként változik, hogy mekkora amplitúdóval, de ez a tinire is igaz. Tehát nem kell megsértődni, és kiakadni ezen szülőként, sem önmagunkat ostorozni, hogy valamit elszúrtunk.
Amellett, hogy elfogadjuk, már nem olyan a kapcsolat, mint egy kisgyerekkel, ne adjuk fel a kapcsolódás keresését! Lehet, hogy új utakat kell keresnünk. Már nem hagyja magát ölelgetni, de jó néven veszi a dicséretet. Vagy nyíltan dicsérni sem lehet, de annak láthatóan örül, ha kifejezzük, tetszik nekünk egy gondolata, vagy megköszönjük, hogy ilyen jó filmet ajánlott.
Olyan ez, mint amikor az ember egy nagyon rumlis, telepakolt szobában keresni a kis ösvényt, hogy eljuthasson a másik felébe az ablakhoz. A rumli az akadályok, ami a tinivel való kapcsolatban megjelenik, például az, hogy nem úgy reagál, ahogy várnánk, kedvesen szólunk és ránk mordul, beszélgetnénk, és bezárkózik. A kis ösvények pedig azok a módok, ahogy mégiscsak meg lehet élni, hogy közünk van egymáshoz, értékeljük egymást, szeretjük egymást.
A tininek nemcsak szabadságra és békén hagyásra van szüksége, hanem arra is, hogy lássa, ugyanolyan fontos nekünk, mint mikor még könnyebb volt vele.
Cziglán Karolina
pszichológus
