Szubjektív beszámoló, négy év és két gyerek távlatából. A legjobb az lett, amitől a leginkább féltünk: a közösség.
Iskolaválasztás előtt a szülők mindenféle szempontokat mérlegelnek, ezeknek egy része olyan elvont, hogy vajon tetszik-e tanítónő a gyereknek, és viszont. Más szempontok pedig nagyon is gyakorlatiak: például hány perc alatt lehet reggelente beérni, vagy indul-e eszperantó tagozatos osztály? És ott van még a fenntartó kérdése is, ami szintén egy fontos gyakorlati tényező.
Amikor a lányom négy évvel ezelőtt iskolába ment, a városunkban négy általános iskola volt, közülük kettő önkormányzati, és kettő egyházi fenntartásban. A négy iskolából egy messze van, úgyhogy az eleve kiesett, reálisan tehát egy önkormányzati (azóta állami), egy református és egy katolikus iskola közül választhattunk.
A református iskola mellett döntöttünk, habár utoljára három évvel azelőtt jártunk templomban, akkor is egy unokatestvérem esküvőjén. Ez a cikk a saját tapasztalataimról szól: katolikusnak keresztelt, hitbuzgónak egyáltalán nem mondható családként jó döntésnek bizonyult-e református iskolába adni a gyerekeket? Vagy másképp: vállalható-e egy egyházi iskola egy nem vallásosan nevelt gyereknek, vagy úgy fogja magát érezni ott, mint… ööö… Pilátus a credoban.
Úgy kezdődött, hogy nem zártuk ki
Kezdjük azzal, hogy miért döntöttünk végül a református iskola mellett. Roppant tudományos alapon azt találtuk ki, hogy abba az iskolába fogjuk adni a gyereket, amelyikben jó érzi magát, és ahhoz a tanítónénihez, akivel megszeretik egymást. Ez egy eléggé időigényes folyamat volt, végig kellett ugyanis járni a szóba jöhető összes iskola összes elsős osztályt indító tanítóját, és meg kellett velük ismerkedni. Rögtön le is lövöm a poént: nem nyúltunk mellé, az első hetek reggeli hüppögéseit leszámítva hamar megbarátkozott az új környezettel, és az első év márciusában már folyékonyan olvasott.
A tanítónő a büntetés helyett a dicséretben hitt, bámulatosan tudta lelkesíteni az osztályt, hatalmas bulit csinált minden órából, pörögtek-forogtak, pattogtak a gyerekek, és közben röpködtek a szavak, számok, vágott az eszük, mint a borotva. A napközis tanító is méltó párjának bizonyult, hasonló lelkesedéssel és szaktudással végezte a munkáját, és nem utolsósorban a pedagógusok anyjuk helyett anyjuk voltak a gyerekeknek.
Nem csak a tanulás számít
Lehet, hogy csak szerencsénk volt a tanítónőkkel, nem tudom, viszont egyértelmű, hogy ebben az iskolában nagyon is odafigyelnek a gyerekek lelkére. Úgy tanítják, hogy ha valaki szomorú, akkor meg kell vigasztalni, ha baja van, segíteni kell rajta. Persze ettől még vannak furkálódások, messze nem úgy kell elképzelni az osztályt, mint egy Jehova tanúi kiadványban, ahol oroszlán és bárány együtt heverész békén a csörgedező patak partján. Jócskán megvannak az osztály saját kis játszmái, kavarásai, és ellentétei, de bőven a tolerálható határokon belül.
A hitéleti vonal tényleg erős
Az egyházi iskolák – tehát a gyerekeimé is – természetesen a kereszt(y)én(y) hitnek megfelelő értékekre igyekeznek nevelni a gyerekeket. Az erkölcstan itt nem választható, kötelező a gyerek saját felekezetének megfelelő hittan, cserében feltételezik, hogy mindenkinek van egy saját gyülekezete, ahová el is jár. Ezt, mondjuk, nem tudom, hogy miből gondolták, mivel az iskolába való felvételnek egyáltalán nem volt feltétele még az sem, hogy a gyermek meg legyen keresztelve. Mindenesetre elfogadtuk, hogy akkor ez egy axióma: mindenki tartozik egy gyülekezethez, úgyhogy mi is tartoztunk rögtön, természetes adottságként a katolikushoz.
Az iskolai elvárás szerint évente négy alkalommal kell templomba menni, ami elsőre eléggé vállalhatónak tűnt. Pontosabban katolikusként szentmisén kellett részt venni, (a végén igazoló pecsételéssel az ellenőrzőbe), ami, hát, mit szépítsük, elég nyögvenyelősen ment egy hat éves gyerekkel, és nem feltétlenül miatta. És mivel mi nem igazán szoktunk olyan dolgokat vállalni, amit nem csinálunk szívesen, és a képmutatást sem tartjuk túl nagyra, úgy döntöttünk, hogy lépünk, és a harmadik évet már evangélikusként kezdte a gyerek.
Az iskolánk ugyanis azt tartja, hogy nem az a fontos, hogy összeszorított foggal csináljuk végig a kötelező penzumot, hanem mindenki találja meg a helyét, azt a gyülekezetet, ahol jól érzi magát, és ahová szívesen jár. Szerintem ez egy nagyon jó és haladó nézet, és be is vált. Remekül érezzük magunkat az evangélikus gyülekezetben, a lelkésznő okos, fiatal, jó fej, és remek hangulatot teremt maga körül.
Valószínűleg mindenkinek volt már olyan társasága, ahol az ismerkedés eleve egy magasabb bizalmi szintről indul, akár azért, mert egy közös hobbi köt össze, vagy közös barátok – ez van egy gyülekezetben is: eleve befogadó, elfogadó környezet. Persze csodát itt sem kell várni, de attól még egy óvó és értékes közeget kaptunk, tele nyitott, barátságos, és jó fej emberrel, sőt, ma már barátokkal. Nekem ez egy hatalmas felfedezés volt, ami az egyházi iskola nélkül nem lett volna: az egyház, mint közösségteremtő és összetartó erő, ma is létezik és működik, jé.
Vannak napi rítusok is az egyházi iskolákban, amiket a nem vallásos családból származó gyerekeknek meg kell szokniuk, de hát a gyerekek nagyon rugalmasak, és szívesen tanulnak új dolgokat. Ilyen például az imádkozás minden reggel, és minden étkezés előtt, vagy a heti egy reggeli áhítat. Az én gyerekeimnek (három évvel később a kicsi is becsatlakozott a református oktatásba, hasonló sikerrel) ez ellen soha nem volt kifogásuk. Ja, és van egyházi ének tantárgy is, amit lehet jól is, és rosszul is tanítani, mint minden mást.
Csomó praktikus dolog is együtt jár vele
Kimondott előnye a református iskolának, hogy nem kell törni a fejünket a köszönésen, mehet mindenkinek, minden napszakban nyugodtan az Áldás, békesség! Ez azért elég jól jön, amikor már rég nem emlékszel, hogy összetegeződtél-e egy adott tanárral, lelkésszel, vagy csak szimpatikus, azért tegeznéd kapásból. (Katolikus és evangélikus környezetben is tegezés/magázás semleges a köszönés.)
Van az iskolában vécépapír. Tudom, mi visszük be. Sőt, a fénymásolópénzt is a szülők dobják össze, viszont rendszeresen kifestik a termeket, van fűtés, és még némi fejlesztésre is futja minden évben. Habár egy csomó szabály ugyanúgy vonatkozik az egyházi iskolákra, mint a KLIK-esekre (vagy mi most az új neve, mindegy), mégis bizonyos szabadságot élveznek, például több tankönyv közül is választhatnak.
Az ország református iskolái határozottan összetartanak és ápolják a kapcsolatokat. Csomó közös programjuk, versenyeik vannak, vagyis, ha a gyerek szeret utazni, simán bejárhatja a fél országot szervezett keretek között, és ingyen. Az én gyerekem ezt imádja, szóval mi kimondottan örülünk ezeknek a lehetőségeknek.
További, nagyon is gyakorlati pozitívuma az egyházi iskoláknak, hogy a sokszor órákig tartó iskolai ünnepségek megtartására általában rendelkezésre áll a templom. Tudom, részletkérdésnek hangzik, de gondoljatok csak a Nemzetvédelmi Egyetem pár évvel ezelőtti évnyitójára, amikor sorra ájultak el a hallgatók a napon! Egyházi iskolában ilyen nincs, helyette a hűvös templomban ülik végig kényelmesen a gyerekek és szülők az évnyitókat, évzárókat, március 15-ödikéket. Szempont. A tizedik ilyen után meg már pláne az.
Most hívő legyek, vagy képmutató?
Mindez persze csak fölösleges mellébeszélésnek tűnik a fő kérdéshez képest: Vajon elvárják-e, hogy családostul hívő legyen, aki az egyházi iskolába jár?
Véleményem szerint nem. Persze, örülnek neki, és azon vannak, határozottan azért dolgoznak, hogy minél több ember hívő kereszténynek vallja magát. Egyszerűen azért, mert ezt tartják jónak, helyesnek, boldogítónak. De nem erőszakoskodnak, sőt, nagyon bölcsen soha nem firtatják, hogy na, és hogy állunk, a hittel, kedves anyuka, hogy állunk? Talán azért, mert tudják, hogy bonyolultabb dolog ez annál, minthogy csak úgy válaszolni lehessen rá egy mondattal, és hát értelme sem lenne ezt firtatni. Helyette viszont remekül el lehet beszélgetni az élet dolgairól okos és művelt emberekkel (úgy is, mint tanárok, lelkészek), mármint ha az embernek igénye van rá. Különben nem kötelező.
Elitképzés?
Szerintem a legnagyobb tévedés, ami a köztudatban él az egyházi iskolákkal kapcsolatban, az, hogy az elitképzés bázisai, és csak alaposan megválogatott gyerekek jutnak be a szigorúan őrzött kapuk mögé. Egyszerűen lehetetlen ennyi egyházi iskolát megtölteni magas státuszú családok gyerekeivel, amennyi az országban működik. A mi városunkban négyből kettő iskola áll egyházi fenntartásban, és nincs az a város, ahol a lakosság fele az elithez tartozna, vagy legalább diplomás lenne.
Mindazonáltal tény, hogy nincs beiskolázási körzetük, vagyis nem kell kötelezően felvenniük senkit, tehát elvileg tényleg válogathatnának, ugyanakkor nem igazán van kiből, mivel egyre kevesebb a gyerek.
Mindent egybevetve tehát egyáltalán nem bántuk meg, hogy a gyerekeket református iskolába írattuk. Sőt, amitől eleinte tartottunk, az lett a legjobb az egészben: a közösséghez tartozás. Persze nem állítom, hogy minden egyházi iskola jó, valószínűleg ugyanolyan arányban vannak sikeresek és eredményesek az egyházi, mint az állami iskolák között, és még az is benne van a pakliban, hogy ami az egyik gyereknek, családnak beválik, az a másiknak nagyon nem.
Félni vagy tartani viszont egyáltalán nem kell az egyházi iskoláktól csak azért, mert egyáltalán nem mozogsz otthonosan ebben a környezetben. Majd fogsz, ha úgy alakul.
