Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nála mindig, mindenki mindent jobban tud. Nála mindenki jobban érti, miről szól a beszélgetés. A legkisebbnek nem csak több babusgatás jut!
Mindenki mást gondol arról, hova legjobb születni a testvérsorban. Csak egy olyan pozíció van, amit több-kevesebb ideig mindenki megtapasztal: a legkisebbé. Általában azt asszociáljuk ehhez, hogy őt védik a legjobban, a legkisebbek talán elkényeztetettek is, hiszen folyton a nagytestvéreket vonják inkább felelősségre: elég elnyekkenteniük magukat, máris a nagy a bűnös. És ami a legfőbb: ha valaki utolsó a testvérsorban, egy nagy adag negatív érzelem átélésétől menekül meg, amivel a kistestvér érkezése szükségszerűen együtt jár. De azért van egy másik arca is a kicsiségnek, nemcsak a kényelemről szól az ő életük sem.
Ha valaki azt fogalmazza meg felnőttként, hogy „jaj, most olyan kicsinek érzem magam”, azzal a jelentéktelenség, inkompetencia, akár a megszégyenülés érzésére szokott utalni. Találunk is kifejezéseket, amik ezt az állapotot festik le. Például „úgy szégyellte magát, hogy egészen összezsugorodott”.
Ám arra nem szoktunk gondolni, hogy a legkisebb vagy egyetlen gyerek, tehát minden gyerek, akinek nincs kistestvére, megélhet hasonlókat. És akkor sem lehet ezt kikerülni, ha sokat dicsérik, ha nem szégyenítik meg szándékosan. Akkor is olyan világban él, ahol mindenki, de igazán mindenki jobban tud mindent őnála.
A többiek (felnőttek, nagytestvérek) tudják, hogyan kell bekapcsolni azt a kütyüt, ő még nem. Eljön a pillanat, mikor mindenki tud olvasni, csak ő nem. Óhatatlanul létrejönnek olyan párbeszédek, amiket mindenki ért és követ, csak ő nem.
Ha nem is törvényszerű, hogy a legkisebb gyereket egész életében kisebbrendűségi érzés gyötörje, van, aki beszámol róla, hogy felnőtt korában is nehéz volt elhinnie, hogy tényleg tudhat valamit ő jobban, hogy tényleg sikerülhet neki valami, ami másnak a családban nem, mert annyira beívódott a bőre alá, hogy ő az, aki a legkevésbé van képben, akinek el kell magyarázni, aki még nem tart ott.
Szülőként nem lehet tökéletesen mentesíteni a gyereket ezektől az élményektől, de kompenzálni és segíteni, hogy ne hagyjanak maradandó nyomokat, lehet. Az első lépés ehhez, ha tudatosul bennünk, hogy bármennyire is ki van párnázva bizonyos tekintetben a legkisebb élete, a fentiekben vázolt élményeket biztos, hogy olykor megtapasztalja.
A kiindulópont, hogy ne dobjunk erre rá egy lapáttal! Ne hangsúlyozzuk lekicsinylő legyintés kíséretében, hogy „áh, nem kell ebbe beleszólnod, ezt te még úgyse érted!”. Ahogy minden gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésben, ebben is a szülő hozzáállása, belső viszonyulása a legmeghatározóbb.
Ha úgy tekintünk a gyerekre, mint valakire, aki úton van, a fejlődés útján, akárcsak a nagyobb testvérei, sőt, akárcsak mi magunk, akkor ebben benne van az a tisztelet, hogy a lényegünket tekintve nem kicsiket és nagyokat látunk, hanem különböző életszakaszban lévő egyformán értékes embereket.
De lehet, hogy az a kicsi, aki most csak három éves, nagyobb, tisztességesebb, alkotóbb stb. lesz, mint bárki a családból, csak most még nem ott tart, hanem tanul, készül rá. Ha ez lebeg a szemem előtt, nem fogok lekicsinylő mosollyal legyinteni a hozzászólására.
Minden szülő tudja, hogy kevesebb élettapasztalatuk ellenére is előfordul, hogy a gyerekek, és olykor épp a legkisebb csemete tesz egy lényeglátó kijelentést, ami adott esetben bölcsebb, mint a többiek (beleértve a felnőtteket) okoskodása. Ha ezt tapasztaljuk, nyugodtan emeljük ezt ki, hadd érezze a kicsi, hogy ő is tud valamit, méghozzá értékes és fontos a tudása.
Konkrét lépésekkel is segíthet a szülő, hogy a legkisebb is szerezhessen olyan élményeket, amikben ő a nagy, a kompetens, az erős. Erős az, aki tud adni, tud gondoskodni, akire lehet támaszkodni (nemcsak az, aki lenyomja a másikat). Önbizalmat adhat egy kisállatról való gondoskodás, még ha a mi segítségünkkel is végzi, vagy az, ha más, akár kisebb, akár rászoruló gyerekeknek segíthet.
Vigyázzunk, óvodás életkorban még nagyon azonosítjuk magunkat a tulajdonunkkal, tehát kudarcos is lehet, ha a szülő azt javasolja például, hogy egy játékát adja oda a szegény kisgyereknek. De amikor összegyűjtjük a kinőtt, de még szép ruháit, és továbbadjuk, akkor hangsúlyozhatjuk, hogy most ő segített valakinek. Valakinek, aki most még olyan kicsi (nem úgy, mint ő, aki már nagy!), hogy hasznát veszi ezeknek a holmiknak.
Valójában nem kell idősebbnek lenni ahhoz, hogy egy helyzetben megélhesse valaki, hogy ő „a nagy”. Ha azt látjuk, egy konfliktusos szituációban bölcsen reagált, esetleg egy szomorkodó gyereket megvigasztalt, vegyük észre, és az ő figyelmét is hívjuk fel, hogy lám, most Pisti azért nyugodott meg, mert te odamentél hozzá.
Minden visszajelzés számít, amiben megéli, hogy kompetens volt, de különösen értékes, amikor egy emberrel vagy más élőlénnyel volt ügyes. Az is jó, ha ő locsolja a virágokat, és olykor megjegyezzük, „látod, milyen szépen nőnek, hála annak, hogy te adtál nekik vizet”.
A dicséretben fontos, hogy reális legyen, nem azzal segítünk, ha azt szajkózzuk, milyen szuper és különleges ő, hanem azzal, ha kiemeljük, kinek milyen haszna volt a tettéből, hogyan tudott adni valakinek. Mert aki tud adni, az nem is olyan kétségbeejtően kicsi.
Cziglán Karolina
pszichológus
