Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amolyan egynek jó film, be lehet rá ülni, elég kellemes, a gyerek élvezni a fogja, a felnőtt közben pihenhet egyet. Ennyi, és semmi több.
Valószínűleg azért nem vagyok igazán jó célközönsége ennek a filmnek, mert: - nem szeretek énekelni – nem vagyok gyerek – teljesen hidegen hagynak a tehetségkutató műsorok, bármelyik verzióról is legyen szó. Az elsős gyerekem azonban épp célközönség, szóval fogtam őt és az egyik barátnőm hasonló korú kisfiát, és elvittem őket mozizni: az Énekeljre, mert a többi nekik futó filmet vagy már láttuk, vagy nem szeretnénk látni.
Az összes elvárásom a film felé annyi volt, hogy mivel előző éjszaka nálunk vacsoráztak a barátaink, én pedig kissé fáradt voltam, két órát elszunyókálhassak egy párnázott moziszéken, amíg a gyerekek egészségtelen dolgokat tömnek a fejükbe, marha jól érzik magukat, még sincsenek bármelyik pillanatban életveszélyben. Bár az életveszély előidézésre extrém módon képesek, egy mozifilm azért általában le szokta kötni őket, és néha sikerül olyat választani, amit hellyel-közzel én is élvezni tudok, netán jó is.
Sajnos az animációs filmek annyira egy kaptafára készülnek mostanában, hogy nemigen tudnak meglepni: ezen már sírtam a Kis kedvencek titkos élete, vagy a Gólyák kapcsán is – bár pont a Kubo volt a remek ellenpélda, szóval van remény.
Na most mit mondjak, az Énekelj se az a rajzfilm, ami gyökereiben változtatja meg az animációs filmekről alkotott prekoncepcióinkat, viszont egyáltalán nem fáj például végignézni, sőt, kimondottan aranyos.
A történet egy emberi, de állatok lakta városban játszódik, kicsit hasonlóban, mint a Zootropolis, bár a társadalmi berendezkedésre nem fordítottak különösebb figyelmet, a rajzfilmnek nincs semmiféle társadalomkritikai-
Itt él Buster Moon, a koala, aki különböző ilyen-olyan ügyekkel és ügyletekkel próbálja megmenteni magát és az általa birtokolt, régimódi kőszínházat – inkább kevesebb, mint több sikerrel. A színházat nem veszi bérbe senki, a számlák kifizetetlenül tornyosulnak, az épületet is csak Moon barkácsmegoldásai mentik meg az összeomlástól. Ekkor jut eszébe a frenetikus ötlet, amit azonnal meg is oszt egyetlen, és furcsa módon igen tehetős családból származó barátjával, Mike-al, a báránnyal: rendezzenek énekversenyt.
Amolyan tehetségkutatót. Mike szerint erre aztán végképp senki nem lesz kíváncsi – amiben valószínűleg igaza is lenne, csakhogy egy véletlen baleset következtében a nyereményként felajánlott ezer dollár helyett százezer dollár kerül a szórólapra. így már rögtön mindenkit érdekelni kezd a dolog, és a válogató napján hosszú, tömött sorok állnak a Moon színház bejárata előtt.
Egyrészt nekem tetszett, hogy a film nem a felnőtteket célozza, másrészt viszont a tehetségkutató levezetését, még ha animációs filmről van is szó, rettenetesen összecsapottnak éreztem. Az oké, hogy az egész egy nagy blöff, és Moon mögött infrastruktúra helyett mindössze egy rogyadozó épület áll, de miután elvileg rárepült a helyi média, igazán összetoborozhatott volna egy valamirevaló zsűrit, mi pedig megkaphattuk volna a most futó, mindenki által ismert tehetségkutató műsorok paródiáját.
Ezt sajnos kihagyták: Moon és asszisztense, a film talán legviccesebb karaktere, a vénséges, félszemű kaméleonasszonyság beülnek a színpad elé, és gyorsan kiválasztják a versenyben résztvevőket. Kapunk pár különbözőképpen felskiccelt karaktert: a rengeteg malackája mellett gályázó, egykori énekesnő malacmamát, az őstehetség, de apu gengszterbandájába kötelességből beépülő gorillafiút, a lázadó-punk-tinédzser tarajos sült, a mézesmázos, kártyaadósságba keveredő, táncoslábú báriegeret. És persze ott van a szégyenlős elefántlány, aki elbakizza, aztán úgy tűnik nem is kap több lehetőséget, majd persze mégis.
A gyors válogatás után a történet az egyes karakterek saját történetére fókuszál, és Moon próbálkozásaira, hogy valóban megszerezze azt a százezer dollárt. Van egy nagy krízis, és az összeverbuválódott csapat közös erővel mégis kimászik belőle. Az Énekelj kedves, kiszámítható film: nem okoz különösebb csalódást, de nem is villanyoz fel. Pedig egyébként úgy gondolom, ki lehetett volna hozni az ötletből többet is.
A dalok inkább csak közepesek, a karakterek kedvesek, de felejthetőek, nincs benne semmi, de semmi kiugró. Ráadásul maga a műfaj is nehézkes: az eredeti, remek szinkronhangok (Matthew McConaughey, Reese Witherspoon, John Mc. Reilly) biztos nagyon passzoltak a karakterekhez, de azokat nem ismerjük, csak az énekekből, amik viszont így, angolul és más hangon megszólalva furán és idegenül hatnak, a gyerekek ráadásul mit sem értenek a szövegből. A magyar szinkronnal sincs bajom egyébként, egyedül a kettősséggel. Pedig pár jól eltalált, valóban ütős dal, remek magyar fordítással és előadással nagyot dobott volna a filmélményen.
De nem azt mondom, hogy ez elrontja a filmet. Az Énekelj kifejezetten kellemes és üdítő mozi, én jót pihentem, a gyerekek jól szórakoztak. Csak közben tényleg olyan mint egy sokadik ikszfaktorgyőztes, akinek a zsűri azt mondja, hogy igen, igen, bomba vagy, világsztár vagy- és közben nem az. Hallgatóként nem kapcsolsz el, ha meghallod a tévében, még talán meg is állsz és el is andalodsz rajta, de másnap már nem biztos, hogy emlékszel rá.
