Nehéz lehet homoszexuális, biszexuális, transzszexuális gyermek szüleinek lenni. Minden tolerancia és szeretet mellett is bitang kemény megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a gyermekünk más, mint a társadalom nagy része, hogy addig is kemény küzdelmei voltak saját maga elfogadásával, és hogy a előbújás után is mindennapos problémát jelent, vagy legalábbis kérdéseket vet fel számára identitása megélése.
Hogy nehezebben illeszkedik be az előítéletekkel teli társadalomba, és ha nagyon szerencsés is, valószínűleg problémásabb lesz számára a társkeresés (minimum statisztikai alapon). De úgy gondolom, nehéz lehet a gyereknek is, aki évek alatt lassan hozzászokott „saját magához”, amikor pedig az egészet elmondja a szüleinek, nem biztos hogy azonnal az elvárt választ kapja.
Megkérdeztünk két, a témában járatos szakembert: Dr. Költő Andrást, az ELTE Pszichológia karának adjunktusát, aki a téma kutatója és egészségfejlesztő szakpszichológus, és Dr. Ritter Andreát, aki a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának elnöke, és magánrendelésén, klinikai szakpszichológusként többek között LMBTQ emberekkel, illetve családjukkal foglalkozik. Hogy a homoszexualitásról ne csak a távolból beszéljünk, feltettem kérdéseimet egy homoszexuális ismerősömnek is a saját identitáskeresésével kapcsolatban.
Természetesen ezek a beszélgetések általánosak, és nem nyújtanak instant megoldást. Homoszexuális barátom példája is egyedi és nem felel meg minden egyes előbújás-történetnek.
Ha úgy érzi, Önnek, a gyermekének, vagy a családjának pszichológusi segítségre van szüksége a coming out feldolgozásához, átgondolásához, megbeszéléséhez, bátran keresse a beszélgetésekben vázolt lehetőségeket, vagy nyugodtan írjon a divany.hu pszichológus kollégájának, Sákovics Diánának, és persze kereshet más szakembert is.
Azt javasoljuk azonban, kerülje el azokat a „szakembereket” akik szerint a gyermek nemi identitásának megváltoztatása jelenti a terápiát: ennek tudománytalanságában (és veszélyességében) mindkét szakértőnk egyetért, a cikk szerzője pedig osztja álláspontjukat.
Ambrus
Ambrus fiatal, sikeres, harmincas barátom, kiegyensúlyozott párkapcsolatban él. Már felnőttként ismerkedtünk meg, és sosem volt titok számomra, hogy homoszexuális. Feltettem neki pár kérdést azzal kapcsolatban, milyen volt számára az előbújás - vagyis az, amikor a külvilág előtt is vállalta homoszexualitását.
Mikor jöttél rá arra, hogy homoszexuális vagy?
Ambrus: Ez nem reveláció volt, inkább egy folyamat. Szerintem 13-14 éves lehettem, amikor először feltűnt hogy tetszik egy-egy fiú, de ezekkel a gondolatokkal nagyon sokáig nem mertem foglalkozni, próbáltam elnyomni magamban, vártam hátha elmúlik. Aztán persze egyre biztosabb lettem hogy ez a helyzet, de jó pár évig tartott mire akár magamnak is "be mertem vallani".
Milyen volt ezzel szembesülni? Elmondtad valakinek?
Ambrus: Ahogy egyre jobban elfogadtam, először egyre jobban meg voltam ijedve. Kicsit olyan érzés volt, mintha a feje tetejére állt volna a világ, vagy legalábbis nem éreztem, hogy tudnék beleilleni azokba a tradicionális szerepekbe, amik gyerekkoromban körülvettek. Vidéki városban jártam gimnáziumba, nem ismertem melegeket, internethez is korlátozottan jutottam, sokáig nem tudtam ezt senkivel megbeszélni. Azért nagyon sose pánikoltam be, bíztam benne hogy majd kialakul.
Milyen homoszexuális kamasznak lenni? Mesélnél kicsit arról, kik elől titkolóztál, milyen közösségekben- ez hogyan hatott rád – kikben tudtál megbízni, kikben nem?
Ambrus: A húszas évem elejéig gyakorlatilag mindenki előtt titkolóztam. Tegyük hozzá, hogy ez a kétezres évek közepe volt, jobb volt a helyzet, mint mondjuk 10 évvel előtte, de rosszabb, mint most, főleg vidéken.
Így utólag visszagondolva több félelem volt bennem, mint kellett volna, megbízhattam volna pár emberben, de egyszerűen nem éreztem magam késznek. Attól függetlenül hogy erről sosem beszéltem, szociális maradtam, sok barátom volt, jártam szórakozni, általában jól éreztem magam, csak éppen végig rajtam volt a "hetero-álarc".
Mikor és kinek coming outoltál először?
Ambrus: 21-22 voltam, a legjobb barátomnak.
Coming outoltál a szüleidnek?
Ambrus: Tulajdonképpen sosem sikerült a szüleimnek coming outolni, hiába terveztem évekig. Részben a félelem, részben anyám hosszú és súlyos betegsége miatt. Úgy éreztem hogy csak felesleges plusz terhet róna a családra, és csak nekem lenne könnyebb. Azóta ezt már másképp gondolom, néha bánom, hogy nem mondtam el nekik előbb. Anyám azóta sajnos már nincs velünk, apám meg valamilyen kerülőúton rájött, de vele azóta is nagyon jó a kapcsolatunk.
Van olyan környezet, ahol a mai napig nem mondanád el soha, hogy homoszexuális vagy?
Ambrus: Nem igazán, baráti és munkahelyi körökben szinte teljesen "out" vagyok. Egyedül a család idősebb tagjai vannak kicsit homályban, de aztán ki tudja, még mi lesz. Lennének olyan közösségek ahol nem feltétlen merném felvállalni, de ezeket nyilván inkább kerülöm.
Mit gondolsz most a magyar viszonyokról másság és elfogadás terén? Változott-e a kamaszkorodhoz képest, és ha igen, milyen irányba?
Ambrus: Úgy érzem hogy a kamaszkoromhoz képest sokat haladtunk előre, de azt is tudom hogy eléggé buborékban élek régóta. Régebben egyetem, szakkollégium, évek óta multinál vagyok, a baráti társaságaim is elfogadóak. Tisztában vagyok vele, hogy ez nincs mindenhol így. Összességében úgy gondolom hogy egy ideig egész jól pozitív irányba haladtunk, de az utóbbi pár évben kicsit megbotlott/lelassult a folyamat.
Mikor volt az első kapcsolatod? Milyen homoszexuális fiatal férfinak lenni Magyarországon társ és partnerkeresés szempontjából? Hogyan lehet ismerkedni, ha egyszer a legtöbben nem bújnak elő?
Ambrus: Az első párkapcsolatom 27 éves koromra sikerült, cserébe már 3-4 éve tart. A társkeresés szerintem azóta se változott sokat, maximum egyre több rá az app. Melegként szinte természetes az internetes társkeresés, mindig is az volt, mert talán ez a legegyszerűbb, és meleg körökben nem is társul hozzá semmilyen stigma. Vannak persze bulik is, ahol ez szintén működhet, de én úgy érzem, hogy régebben több volt belőlük. Több hely is volt, több ide-oda szervezett buli is - bár lehet hogy csak én öregszem.
Dr. Költő András
Egészségfejlesztő szakpszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Affektív Pszichológia Tanszék adjunktusa. Diplomáját 2008-ban szerezte az ELTÉ-n, 2010 óta dolgozik az Iskoláskorú Gyermekek Egészségmagatartása elnevezésű, az Egészségügyi Világszervezettel együttműködésben végzett nemzetközi kutatás magyar kutatócsoportjában.
A serdülők szexuális és mentális egészségét kutatja. Jelenleg egy olyan projekten dolgozik, amiben hat ország fiataljainak romantikus vonzódását és a fiatalok testi-lelki egészségét hasonlítják össze.
A tudományos munka és az oktatás mellett pszichológiai tanácsadást nyújt, elsősorban pszichoszomatikus problémákkal küzdő, illetve LMBT identitású klienseknek.
Milyen életkorban vehetjük komolyan, ha a gyerek kijelenti magáról, hogy homoszexuális?
Dr. Költő András: Ha egy kisgyerek mondja, hogy szerelmes egy vele azonos neműbe, az nem ugyanaz, mintha egy nagykamasz mondana hasonlót. A serdülőkor feladata az identitás kialakítása, a szexuális irányultság pedig az identitásunk része, ezért a kamaszkor végéig nem lehet biztonsággal kijelenteni valakiről, hogy heteroszexuális, homoszexuális vagy biszexuális, mert az irányultság még alakulhat, formálódhat
Bátorítsuk-e a homoszexuális kamaszgyerekünket előbújásra?
Dr. Költő András: Olyan társadalomban élünk, ami a homoszexualitást, mint minden másságot, élesen elítéli. Sokakat ér emiatt akár munkahelyi megkülönböztetés is, tehát még a felnőtteket is érinti. Az előbújás egyéni megítélés és mérlegelés kérdése, és már az is jó, ha a gyerek és a szülő együtt tudja megbeszélni, mert ez azt mutatja, hogy a gyerek legalább a szülő előtt őszinte tud lenni.
Szülőként azt érdemes először kipuhatolni, hogy a gyerek tanára hogy áll hozzá ehhez a kérdéshez. Egy érzékeny és toleráns tanár sokat jelenthet ebből a szempontból. Mivel az azonos neműekhez vonzódó kamaszok gyakran ki vannak téve a kortársbántalmazás (bullying) veszélyének, fontos tudni, hogy általában a tanár hogyan viszonyul a bullying jelenségéhez, milyen lépéseket tesz például, ha kiderül, hogy valakit zaklatnak az osztálytársai.
Érdemes-e a gyereket terápiára vinni?
Dr. Költő András: Elsősorban annak van szüksége a pszichológus segítségére, aki stresszt és szorongást él át. Lehet, hogy a gyerek homoszexualitása miatt aggódó szülőnek inkább van szüksége terápiára, mint magának a gyereknek…
Persze, ezzel nem akarom kisebbíteni az azonos neműekhez vonzódó fiatalok szorongását. Vannak olyan problémák, amik a meleg, vagy biszexuális identitással kapcsolatosak, és a pszichológusának - saját szexuális irányultságától függetlenül - fel kell készülnie arra, hogy ezeket a speciális kérdéseket kezelje.
A kezelés azonban nem jelentheti a melegségből való „kigyógyítást”. A homoszexualitás 1980-ban kikerült a Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvéből, nem tekintjük patológiás jelenségnek.
A transzszexualitás is kamaszkor végére derül ki?
Dr. Költő András: Igen, de fontos tisztázni, hogy, az identitás szempontjából különbözik egymástól a homo- és a transzszexualitás. A homoszexuális ember „rendben van” a saját biológiai nemével – csak az azonos neműekhez vonzódik.
A transzszexualitás viszont nem orientáció kérdése. Nem az a kérdés, hogy számomra melyik nem a vonzó, hanem hogy én milyen nemű vagyok, olyan nemű testben élek-e, mint amilyen neműnek érzem magam.
Ez mélyebb és sokszor a pszichológiai fejlődés korábbi szakaszára visszanyúló probléma. Ha úgy látjuk, hogy a gyerekünk nem érzi jól magát a bőrében, és kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy ő a másik nembe tartozik, akkor érdemes segítséget kérni.
Engedjem neki? Forduljak pszichológushoz?
Dr. Költő András: Ha ez zavarja magát, feltétlen, de olyan pszichológushoz, aki nem a gyermeket kezeli, hanem a családban, mint rendszerben lévő problémákat vizsgálja. Érdemes a szakemberrel együtt elgondolkodni rajta, hogy ez miért okoz a szülőnek kellemetlenséget? Mi az, ami félelmetes számára? Természetes, ha stresszt él át, amikor a gyermekéről kiderül, hogy homo,-bi,- vagy transzszexuális, főleg ha azelőtt a családban nem fordult elő.
Hogy a gyereknek mikor van szükség pszichológusra, inkább társadalmi kérdés. A transzszexualitás – amit a legújabb meghatározás szerint gender-diszfóriaként, vagyis a saját nemmel való elégedetlenségként tartanak számon – azonban súlyos mentális probléma is lehet, amiben a transzszexuális személynek mindenképpen szüksége van pszichoterápiás segítségre.
Azt hiszem a felvilágosult szülőnek nem is annyira a ténnyel van problémája, hogy a gyerekem homo,- vagy transzszexuális, hanem hogy meg tudom-e óvni őt a – főként társadalmi –következményektől.
Dr. Költő András: A kutatások alapján a transzszexuális személyeknél sokkal nagyobb az öngyilkosság és az erőszakos halálnemek kockázata, mint (nemi irányultságtól függetlenül) azoknál, akiknek a biológiai és a "lelki" neme egybeesik.
A legfontosabb, hogy azt tisztázzuk, miben kell segítenie a pszichoterapeutának. Elsősorban abban, hogy a kliensei megtalálják a saját életcéljukat, és választ kapjanak azokra a kérdésekre, hogy ki vagyok én, mi az identitásom.
És ha az identitás része az, hogy másik testben akar élni, és nem tudja elviselni, hogy olyan nemi szervei vannak, olyan teste, ami számára idegen, akkor segíteni kell őt a nemátalakítás folyamatában is. De van, akiknél már felszabadító hatású, ha ki tudja mondani, fel tudja vállalni, hogy a másik nem viselkedési normái szerint akar élni. Lehet, hogy egy transzszexuális nő teljes és boldog életet élhet úgy is, ha rövidre nyírja a haját, férfiruhát vesz, és férfias szokásokat alakít ki, de magát a testét nem kell megváltoztatnia ahhoz, hogy jól érezze magát.
Hogyan tereljük az előbújásra a szót, ha a gyerek nem nyílik meg előttünk?
Dr. Költő András: Ha szeretetteljes környezetben nő fel a gyerek, és tudja, hogy megbízhat a szüleiben, akkor a gyerek meg fog nyílni. Türelem. A gyerekeknek is tudatosítani kell, hogy ez a szülőknek nehéz, főleg ő az első vállaltan homoszexuális a családban.
De itt is a kritikus tömeg elve érvényesül, minél több pozitív példát lát a gyerek maga körül a társadalomban, annál könnyebb lesz neki is. Szoros összefüggés van aközött is, hogy az embereknek mennyi meleg-leszbikus barátjuk van, és mennyire elfogadó a társadalom a másság iránt.
Sok meleg és leszbikus személy lelki problémáit az okozza, hogy a társadalom homofóbiáját magukévá teszik, és függetlenül a saját identitásuktól, a meleggyűlölet bennük is munkál, csak rejtett formában – ezt hívják internalizált homofóbiának.
Tehát gyűlölik a melegeket és magukat is, mert azok?
Dr. Költő András: Nem feltétlenül tudatos folyamatról van szó. Leszbikus, illetve meleg emberek két-háromszoros eséllyel vannak kitéve pszichiátriai,- és testi megbetegedéseknek, mint a velük azonos nemű életkorú és bevételű heteroszexuális társaik. Ez részben annak tulajdonítható, hogy a nem tudatosított homofóbia állandó negatív hatással van rájuk.
Mi a szülő feladata az előbújással kapcsolatban?
Dr. Költő András: A türelem nagyon fontos, és hogy jelezzük a gyereknek, hogy mi magunk rendben vagyunk azzal, ha valaki homoszexuális. Meg kell várni, amíg ő maga beszélni akar. Felajánlhatjuk, hogy akár egyedül is, de menjen el pszichológushoz.
Azért (is) jó pszichoterápiába járni, mert ez segít a megküzdő képesség és a saját jogainkért való kiállás erősítésében. Nagyon fontos, hogy erősítsük a gyerekben, hogy ő jó és értékes, és joga van küzdeni saját magáért.
Az adott közösségben elfogadott, népszerű gyerek megítélésének kevésbé fog ártani, ha kiderül róla, hogy homoszexuális, mint annak, aki amúgy is félénk, vagy periférián van, és könnyű céltáblájává válik a bántalmazásnak.
Olvastam arról, hogy Kaliforniában indítottak külön iskolát csak LMBTQ gyerekeknek.
Dr. Költő András: Ez pont olyan szegregáció, mint amikor a roma gyerekeket külön iskolába teszik, arra való hivatkozással, hogy akkor a magához hasonlók között lehet Az ilyen szegregáció elfedi a tüneteket, nem oldja meg a problémát, hosszú távon csak még súlyosabb bajhoz vezet.
Minél sokrétűbb egy gyerekközösség, annál megértőbb és elfogadóbb lesz. A társadalom profitál belőle a legjobban, ha megőrizzük a nyitottságot más szokások, más kultúrák és más életek iránt.
A sokszínűség elfogadása a szegénység, az elesettség iránti részvétet, az egymásra való odafigyelést, a társadalmi szolidaritást is segítené.
Milyen a tapasztalat a középiskolákkal a valóságban?
Dr. Költő András: Vannak LMBT civil aktivisták, akik sokat tesznek azért, hogy már általános iskolákban szó essék a homoszexualitásról, ilyen kezdeményezés például a Labrisz Egyesület Melegség és megismerés programja. Az ország bármelyik iskolájában vállalják, hogy felvilágosító előadást tartanak a témában (lehet őket kérni erre – a szerk.) és azt hiszem, hogy ennek az elfogadása leginkább a helyi iskolaigazgatóktól és pedagógusoktól függ.
Sosem a másság tudata kelti a gyűlöletet, hanem az, hogy amiről nem tudok, attól félek. És amitől félek, az dühössé tesz.
A leszbikusokat jobban elfogadja a társadalom, mint a férfi párokat?
Dr. Költő András: A legtöbb kultúrában a nők közötti érzelemkifejezésnek sokkal nagyobb szabadsága van, mint a férfiak közti intim érzelmek kifejezésének. Ha két nő megöleli, megcsókolja egymást, vagy együtt élnek, az kevésbé kiugró, kevésbé irritálja az embereket, mintha két férfi csinálja ezt.
De az evolúció folyamán végig fennmaradt a homoszexualitás, tehát van valami funkciója, értelme mégis kell legyen, hogy minden társadalomban legyenek homoszexuális emberek. Segíthet például az azonos neműek közti agresszió szabályozásában. Az ókori görög társadalmakban a katonák közti szerelem megerősítette a harci bátorságot, harci erénynek minősült. A homoszexuális emberek, bár ritkábban adják tovább saját génjeiket gyermekvállalással, de segítenek rokonok gyermekeinek felnevelésében is, ami végső soron növeli a túlélés esélyét.
Mennyire befolyásolja a szexuális érést és irányultságot a pornótartalom, amit elérhetnek a gyerekek?
dr. Költő András: Be kell látni, hogy a gyerekeink – akár akarják, akár nem – találkozni fognak vele. Az a nézet, hogy büntessük a pornónézésen kapott gyereket, már nem életszerű. Inkább az a kérdés, hogyan értessük meg vele, hogy a pornó világa nem a valóság. Sok szexuális problémának, ami a mostani fiatalokat érinti, legyenek bármilyen irányultságúak, a pornó az egyik oka.
Érdemes megkérdezni egy pornószínészt, kiderül, hogy ez egy kemény fizikai munka, sokszor megalázó körülmények között, és egyáltalán nem olyan élvezetes, mint amilyennek az összevágott, megszerkesztett végeredmény mutatja.
A pszichoszexuális fejlődés utolsó állomása annak a felismerése, hogy a nemi szerveknek, a szexualitásnak örömszerző funkciója van. A pornó nagyon durván beleavatkozik ebbe a természetes folyamatba, főleg mivel a legkisebb gyereket se tudjuk az internet hatásaitól megvédeni. Ehhez társadalmi méretű párbeszédre lenne szükség. Fontos lenne, hogy tudjunk elfogulatlanul és tárgyszerűen beszélgetni a gyerekekkel, és felhívni a figyelmüket, hogy az internetnek számos veszélye van, és ennek egyike a pornó.
Egy ismerős gyerek osztályában most volt hatalmas botrány, mint kiderült az egyik fiú melegpornót látott, vagy képet róla, és ezt próbálta utánozni a mosdóban. Mit lehet ilyenkor tenni?
Dr. Költő András: Egyrészt jó lenne, ha őszintén tudnánk beszélni a gyerekkel arról, hogy vannak férfiak és nők, akik szeretik egymást – fizikailag is –, de vannak olyan nők, akik más nőket szeretnek, és olyan férfiak, akik más férfiakat.
Másfelől szerintem nem az a felháborító, hogy a gyerek melegpornót utánoz, hanem az erőszakos, agresszív, megalázó pornójelenetek egyre emelkedő aránya. Hogy egy nő vagy férfi csoportos megalázása, megerőszakolása már normális, nem számít kivételnek.
A gyerekek pedig azt tanulják meg, hogy mindez nem csak része a normál szexualitásnak, hanem egyenesen elvárt. Egyre alacsonyabb az ingerküszöb, ami felett perverznek, vagy erőszakosnak tűnik egy jelenet. A pornószínésznőnek úgy kell tennie, mintha élvezné, hogy egyszerre több férfi vadul megerőszakolja – a gyerek pedig azelőtt tanulja meg, és fogadja el normálisnak ezt a viselkedésformát, mielőtt bármi saját tapasztalata lenne a szexualitásról.
Felnőttként már pontosan tudhatjuk, hogy a pornó nem valóságos, hogy „csinált”. Egy gyerek számára azonban valóságosnak tűnhet.
Dr. Ritter Andrea
Ritter Andrea pszichoanalitikusan képzett klinikai szakpszichológus, coach, mediátor. Szakterületei; a generációkon át működő családi mintázatok, a holokauszt szindróma pszichés természetének megértése, gyakorlati gyógyítása. Doktori dolgozatát is e területből írta.
Másik szakterülete a különböző szexuális orientációkkal kapcsolatos pszichés kérdések affirmatív, elfogadó szemléletű elméleti kutatása és terápiája. Erről a kérdésről könyve is megjelent (Melegek. Ismeretlen Ismerősök a 21. Században.) A Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának alapítója és elnöke, az LMBT Tanácsadó Központ vezetője.
Mikortól tudja magáról egy homoszexuális gyerek, hogy más, mint a többiek?
Dr. Ritter Andrea: Az orientáció felismerése nem egyik pillanatról a másikra születik meg, hanem szép lassan alakul ki. A tapasztalatok alapján a fiúk határozottabban tudják, ha homoszexuálisak, ezt sokszor már igen korán, akár 4-6 éves korban felfedezik.
A kislányok, nők szexualitásának van egy plaszticitása, sokszor fluidabb, de köztük is vannak, akik igen korán igen határozottan a saját nemükhöz vonzódnak, és vannak, akik csak érett felnőtt korban szeretnek meg egy másik nőt.
Az általános tapasztalat az, hogy 12-14 év körül tudatosodik a szexuális orientáció.
Hogyan zajlik le egy homoszexuális kamaszban a másfajta identitás okozta problémákkal való megküzdés?
dr. Ritter Andrea: A statisztikák alapján a társadalom 90%-a heteroszexuális, és mindössze 10% sorolható az egyéb szexuális érdeklődésű kategóriákba. Egy épp felnövő gyermeknek, aki amúgy is az identitáskeresés problémáival küzd, nem egyszerű megbirkózni a gondolattal, hogy nem a nagy többséghez tartozik.
A tudatosodás és önelfogadás folyamata nagyjából 2-3 év. Először nem mondják senkinek, igyekeznek szabadulni tőle. A nehéz és hosszú út miatt a homoszexuális gyerekek emiatt jóval nagyobb önismerettel is rendelkeznek, mint az azonos korú társaik, hiszen folyamatosan figyelik, analizálják magukat, a reakcióikat, hogy megértsék és rejtsék önmagukat.
Minden ilyen identitásra ébredés nagy belső küzdelmek árán jön létre, igazi szenvedéstörténet, még akkor is, ha a környezet alapvetően elfogadó. Egy idő után megtanulják elfogadni magukat, majd beavatják a barátokat és a szülőket is. A szülői háttér sokat segíthet abban, hogy elfogadja és felvállalja önmagát valaki. Sokszor a családon belüli coming out akkor történik meg, amikor még nincs kapcsolata, tapasztalata. Azonban előbb-utóbb az önelfogadás bizonyos pontján elkezdi keresni a szerelmet, partnerkapcsolatot. Ezek először sokszor nem is fizikai, hanem inkább csak érzelmi kötődések.
Hogyan reagáljunk arra, ha a gyerekünk coming outol, előbújik?
dr. Ritter Andrea: Az egyik leggyakoribb konfliktusforrás, hogy a gyerek, aki végre megküzdött a saját meleg identitás elfogadásával és az előbújással, azonnali teljes elfogadást vár el a szülőtől. Pedig ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez a legliberálisabb, legelfogadóbb szülőt is megdöbbenti, megrázza.
Ha úgy gondolom, hogy a gyerekem homoszexuális, de nem beszél róla, kezdjek el én beszélni a témáról?
dr. Ritter Andrea: Erőltetni az előbújást semmiképpen nem szabad, az a gyerekben esetleg korai tudatosítást jelentene, ami senkinek nem jó. De arról lehet beszélni, hogy létezik homoszexualitás, illetve hogy mi elfogadjuk ezt, éreztetni lehet, hogy szeretjük, bármilyen legyen.
Mik a gyakorlati tapasztalatai a coming outokkal kapcsolatban?
Az első kérdés általában az, hogy ez már végleges-e, tudok-e valamit változtatni azon, hogy a gyerek meleg? Néha a legliberálisabb családban is. Ösztönösen a társadalom többségéhez akarunk tartozni, hogy ne legyünk védtelenek. A szülők meg szeretnék óvni a gyermekeiket. És amikor felmerül ez a kérdés, felszínre bukkan az összes félinformáció, meg nevelési előítélet.
Sok szülő nagy szégyent él át és amiatt szorong, hogy valamilyen módon ő felelős a gyermeke másságáért, mert például traumatizálta, félrenevelte.
Van egy négy alkalmas tanácsadásunk a családoknak. A konzultáció során először mindig a szülőkkel szoktam beszélni, lehetőség szerint a gyerek jelenlétében. Az egész helyzetről, róluk, komplexen mérjük fel a helyzetet, hogy lássák, nem egy betegségről vagy tragédiáról van szó. Ettől általában megnyugszanak.
Utána a gyerekkel beszélgetek egyedül: hogy elmondhassa, milyen helyzetben van, mit élt át addig, míg felfedezte, hogy más, mi zajlik éppen benne. Ezt egyrészt nem kell a szülőnek tudnia, ne fokozza a szorongását- másrészt meg nyilván meg kell hagyni a gyerekek jogait a titkaikhoz.
Az utolsó alkalom pedig ismét az egész családé. Általában ekkorra már csitulnak a kedélyek. A szülők is elkezdik felfogni, mi történt. Rájönnek arra, hogy a gyermekük olyan, mint eddig, egyedi, érzékeny, okos, - csak éppen van egy más tulajdonsága.
Van olyan, hogy a szülő homofóbiája miatt nem tudta elfogadni a gyerekét?
dr. Ritter Andrea: Az esetek döntő többségében a szülők előbb vagy utóbb megbarátkoznak a helyzettel. Talán egy alkalommal volt arra példa a praxisomban, hogy egy kisebb közösségből érkezett családban, ahol a munka miatt jól ismerték egymást a munkatársak is, az édesapa rettenetesen elutasító volt. A terápia végére sikerült ugyan oda jutnia, hogy nem tagadta ki a fiát, de kikötötte, hogy külföldre kell költöznie a középiskola elvégzése után, hogy ne legyen szem előtt a faluban.
Egyébként egy ilyen élethelyzetben és az identitáskeresésnek ebben a szakaszában lépnek fel leginkább a reparatív (a szexuális orientációt heteroszexuálissá változtató) terápia ajánlói. Ők azt ígérik, hogy megerősítve az adott nemi identitást, a férfias vagy nőies mintákat a szexuális orientáció a „normális” felé fordul, vagyis az illető heteroszexuálissá válik.
Sok évtized sok terápiás tapasztalata és kutatása azonban azt mutatja, hogy ez nem történik meg. Ha a szülők kérésére vagy akár saját elhatározásból elmenő fiatal azt éli meg, hogy egy olyan célt kell elérni, amelyet Ő képtelen. Az ösztönvágyak maradnak, vagyis továbbra is vonzódni fog a saját neméhez, és nem tudta teljesíteni a terapeuta elvárását, miszerint képes legyen beilleszkedni, az elvárásoknak megfelelően érezni. Ez óriási további szorongásokat és neurotikus gátlásokat okoz benne a melegség miatt már amúgy is meglévők mellett.
Van ennek bármiféle igazságalapja?
dr. Ritter Andrea: Nem sok. Az egész egy főként Amerikából származó, minden tudományos alapot nélkülöző, vallásos dogmákra épülő nézet, amely bűnnek és elítélendő dolognak tartja a homoszexualitást.
Azt állítják, hogy egy helyreállító terápiával megváltoztatható a szexuális orientáció. Mi, a szakmai szervezetek által ma hivatalosan is elfogadott affirmatív (támogató) terápia képviselői ezzel szemben azt mondjuk, hogy a homoszexuálisok (és egyéb queer identitású emberek) szexuális orientációját nem LEHET és nem is KELL megváltoztatni.
Nem képviseljük sem a heteroszexualitás elsőbbségét, sem a homoszexualitás elsőbbségét. Azt valljuk, hogy minden ember találja meg a saját útját, értse örömmel élje meg a saját vágyait, szeretetét, hogy komplex, kiegyensúlyozott életet élhessen. Több olyan kliensem is volt, aki több év reparatív terápia után extrém szorongással jött el a „pszichológusától”, tehát a kezelés nem hogy javított, hanem rontott az állapotukon.
Az elmélet tudományos megalapozatlanságáról mindent elmond, hogy amikor a reparatív terápia hírhedt alakja, Joseph Nicolosi Budapesten járt, tudtunk róla, hogy tart valahol, egy titkos helyen továbbképzést, de a hivatalos szakmai szervezeteket szisztematikusan kizárták, hiába tiltakoztunk levélben és jeleztük a szakmai párbeszéd igényünket,, azzal a kifejezett kéréssel, hogy részt vehessünk az eseményen. Zárt meghívásos rendszerben hívtak el olyan vendégeket, akikről tudták, hogy hisznek a terápia sikerességében.
Kifejezetten rossznak tartom, hogy Nicolosinak már 2 könyve is megjelent magyarul, amelyek azt sugallják mind a szülőknek, mind akár a szakembereknek, hogy a homoszexualitás betegség vagy akár bűn.
