A Harry Potterekben a szeretet, lojalitás, becsület MAGA volt a történet, itt a tanulság inkább csak amolyan az akcióra varrt nyúlvány, lifegő.
A film előzményeit, gondolom, mindenki ismeri, bár ha nem írom le, az a baj, ha meg leírom, az a baj. Maradjunk annyiban, hogy van a legendás Harry Potter, amin egy-másfél generáció biztosan felnőtt (köztük a cikkíró maga), és megváltoztatta az irodalomról, az olvasásról, a sikerekről, a mágiáról való gondolkodásunkat, sőt, még vallási vitát is keltett.
Közben jött Hollywood, jöttek a filmek, J.K.Rowling a világ egyik leggazdagabb embere lett,- áldja meg az isten, nem sajnálom tőle, mert ritka jó ember,- aztán ki is jótékonykodta magát a Forbes leggazdagabb-listájáról, bár kétségem nincs afelől, hogy nem telik neki sokba visszakerülni oda.
Rowlingot, mint minden híres és gazdag embert, rengeteg támadás érte, hogy majd biztosan folytatni akarja a HP-t, mert biztosan pénzt akar belőle csinálni. Én mondjuk sose értettem, hogy miért baj az, ha egy író, aki egyébként ebből él, pénzt keres, és nem hal elegánsan éhen, de mindegy. A vádakra az írónő azt felelte, hogy nem áll szándékában folytatni a Potter-regényeket, lezárta, végevan. (A vicces az egészben, hogy Martint pedig épp azzal zaklatják ugye, hogy miért nem ír. Hát ezeknek a rajongóknak semmi se elég jó?)
Rowling dimenziója azonban olyan összetett, részletgazdag, és azért valljuk be, majd egy évtizedig élt benne, hogy a pottermore.com-on rendszeresen publikált további részleteket, amit ügyesen összekötött bizonyos társadalmi kérdések feszegetésével, mellette pedig a twitterén is aktív volt, és szokatlan élességgel vállalta fel a véleményét, ha fontosnak érezte.
Még a HP közben írta meg egy jótékonysági felkérésre a Legendás állatokat és a Kviddics évszázadait, amik ugye a Roxfort hivatalos tankönyvei, kiegészítve kedves bejegyzésekkel és levelezésekkel az óra alatt firkáló Harry, Ron és Hermione keze nyomán. Nekem őszintén szólva csalódást is okozott a kötet, mert a vékony kis füzetnek köze sem volt a regényben említett és filmen is mutatott vaskos, támadó és harapó könyvszörnyhöz: ha nem is azt vártam tőle, hogy egyen meg, de legalább egy enciklopédiát.
Mindenesetre a HP univerzum úgy tűnt, valamelyest lezárult. Pár éve azonban a más műfajok felé kacsingató Rowling visszatért, és leporolta a varázslóvilágot (legyen ez bármilyen képzavar). Harry és barátainak gyerekei felnőttek, az új generációról pedig pár szerzőtárs segítségével remek drámát írt, Harry Potter és az elátkozott gyermek címmel, ami nagy sikerrel fut, és könyv alakban is megjelent.
Emellett pedig a Warner Bros felkérésére új filmtrilógia terveit készítette elő: a filmek a legendás Goethe Salmander, a feljebb említett tankönyv szerzője köré összpontosulnak, az ő kalandjait mutatják be. A forgatókönyv elkészült, a film leforgott, a trilógia helyett ötrészes sorozat készül, mi pedig nagy érdeklődéssel ültünk be az új Harry Potterre, ami nem Harry Potter.
Én amúgy eleve elnyomtam minden várakozást, és abban a megingathatatlan hitben üldögéltem a bársonyszéken, hogy gyűlölni fogom a filmet. A gyerekkoromnak két meghatározó könyvsorozata volt, az egyik a Gyűrűk ura, amit kb. fejből tudtam, és legnagyobb meglepetésemre forgattak belőle filmet, és a Harry Potter, aminek az őrülete pont a megfelelő időben kapott el. Szerencsés vagyok.
Az aranynemzedék olyasmit kapott a Harry Pottertől, amit senki más: mi megkaptuk az érzést, milyen Harryvel együtt felnőni, milyen előrendelni a könyvet, először angolul olvasni, vagy nem olvasni, kerülni a spoilereket, aztán az az őrület az utolsó rész előtt, a horcrux és nem horcrux tábor véget nem érő vitái az interneten…
Amit érzelmileg a Harry Potter nyújtott számomra, azt egy teljesen különálló, könyvekkel meg nem támogatott film, filmecske nem fogja tudni hozni. Ha pedig valaki nem is ebbe a generációba tartozik, akkor is nyilvánvalónak kell lennie számára, hogy a Harry Potter egy Messiás-történet, annak minden emelkedettségével és epikusságával együtt, egy hét részen át hömpölygő, egyre feszítettebb evangélium. A harmadik pedig, hogy a HP-könyvek és filmek főszereplője valójában a Roxfort: az iskola, ahova valamennyien járni szeretnénk, mert mindenki különleges, és mindenki meg akarja kapni a baglyot, és mindenki azt akarja hallani személyesen Dumbledore-tól magától, hogy a szeretet a világon a legfontosabb.
Ehhez képest egy bármilyen film, ami ráadásul nem is Angliában, hanem New Yorkban játszódik, próbálkozhat, de nem lesz az új Harry Potter. És ráadásul ugye a ferdeszájú játssza a főszerepet, Eddie Redmayne, akit az emberek vagy zsigerből rühellnek, vagy imádnak, én az előbbiek táborát gazdagítom. Az elvárásaim tehát alacsonyak voltak, az előítéleteim pedig magasak, de onnantól kezdve, hogy megjelent a Harry Potter logó és a Harry Potter-zene, végem volt, beindult a nyálelválasztás.
Rowling ragaszkodott ahhoz, hogy nem a Harry Potter-cselekményét bonyolítja tovább, hanem máshova helyezi a történetet: Salmander a harmincas években élt, amikor a mágusvilágot nem Voldemort, hanem elődje, a jóval dicstelenebbül elbukott fekete mágus, Grindenwald ténykedése bőszítette fel.
Salmander New Yorkba érkezik egy csodálatos bőrönddel, amiben a mugli (magnix) vámos számára csak néhány nagyon angol ruhadarab, nyakkendő és zokni látható, de valójában persze ennél többet rejt. Amerika nem csak abban különbözik Angliától, hogy magnixeknek hívják a muglikat, és szerintük nem a Roxfort a világ legjobb varázslóiskolája, hanem hogy a varázslótársadalom, legalábbis ebben a korban, extrém szigorú szabályok szerint él.
Bár saját társadalmukon belül elfogadóak, de a varázstalanokkal a lelepleződést elkerülendő tilos házasodniuk, sőt még barátkozniuk is. A varázslények tartása nem csak tiltott, ki is akarják irtani őket, Salmander furcsa lényektől hemzsegő bőröndje tehát önmagában törvénysértő. A városban ráadásul furcsa szekta mozgolódik, az Új Szalem Rend, karizmatikus vezetőjük egy félőrültnek tűnő asszony, aki a boszorkányság kiirtására szólít fel. Árva gyerekeket gyűjt maga köré, jótékonyság leple alatt neveli beléjük az elképzeléseit, és mint hamar kiderül, súlyosan bántalmazza is őket. A háttérben pedig ott van a Grindenwald-hívők ténykedése.
A helyzet tehát egyáltalán nem rózsás, amikor pedig Salmander egyik lénye, a vakond és kacsacsőrú keresztezésének ható furkász elszabadul egy magnix bankban, egy fiatal aurorlány azonnal le is csap hősünkre.
Hamar kiderül, hogy Porpentina Goldstein csak volt auror, lefokozták, mert volt valami incidense az Új Szalemiek vezetőjével, és hiába rángatja be Salmandert a minisztériumba, nem bocsátanak meg neki érte. Ráadásul valami ismeretlen iszonyat tombol a városban, az auroroknak fontosabb dolguk is akad, mint az angollal meg a bőröndjével foglalkozni. Csakhogy…csakhogy egy abszurd, vígjátéki véletlennek köszönhetően Salmander elcserélte a nevezetes bőröndöt a bankban egy mellette ülő magnixszel, aki cukrászdára szeretett volna hitelt felvenni. így hősünknél egy adag édes teasütemény található, míg összes legendás állata ott imbolyog egy jóravaló, kövérkés, teljesen varázstalan ember gyanútlan kezében.
Porpentina és Salmander a magnix nyomába erednek, ami nem is nehéz, a varázslények ugyanis hamar kiszabadulnak. Jacob Kowalskival pedig kiegészül a film az igazi főszereplőjével.
A Legendás lények más műfajú film, mint a Harry Potterek. Nem véletlen, hogy négy főbb szereplője, Salmander, Kowalski, Porpentina és nővére, Queenie már a harmincas éveikben járnak: akárcsak a HP-n felnőtt közönség. A film pedig egy buddie-mocie és egy romantikus komédia keveréke, a végén megspékelve egy kis szuperhősös zúzással, mindezt a HP szabályai szerint: ennyi és nem több, ennek viszont minőségi.
Amit pedig Kowalskiként az újonnan felfedezett Dan Fogler művel, az valami zseniális. Nagydarab, szerencsétlen és szeretni való. Valamennyien Kowalskik vagyunk. Bekerül egy számára ismeretlen világba, mint egy nagy gyerek, örül neki, és hősiesen követi új barátait, miközben se tapasztalata, se ismeretei nincsenek arról, hogy mibe keveredik bele éppen.
Amíg Salmander elkóborolt lényeit keresi a két fiú, a komédia összes eszközét kimerítik, de a sírva röhögésig. A forgatókönyv nagyon jó, annak ellenére, hogy valójában ennyi történik: fú, csodálatos állatok, de szép, de vicces, baráti poénok, veszély, menjünk tovább.
Aztán Rowling igyekszik behozni a fenyegetést is, egyfelől egy titokzatos gyilkosság formájában, amit feltehetően egy gyerek elszabadult mágiája okozott, másfelől a háttérben fenyegető Grindenwald-veszéllyel. De az a helyzet, hogy nem véletlenül Voldemort Az Akinek Nem Mondjuk Ki A Nevét. Grindenwald, főleg távolmaradásában (sic), nem akkora fenyegetés, áh, a közelében sem kapirgál Voldemortnak, maradjunk ennyiben.
Ahhoz viszont elég a konfliktus, hogy egy korrekt és izgalmas filmet hozzanak össze, a főbb szerepekben tündöklő fiatal színészek pedig, - akik közül nagyon okosan csak Redmayne ismertebb arc, a többiek mind új felfedezettek,- olyan jól játszanak, hogy már a köztük lévő sokrétű kémia is összehozza a filmet.
Meg kell mondjam, Redmayne-t egészen meg is kedveltem, bár továbbra is az a legfőbb színészi eszköze, hogy ferde a szája, ráadásul kicsit túl is barnították, hogy hangsúlyozzék, mennyire egzotikus helyről jött. Remek még a mellékszerepben feltűnő Colin Farrell, ahogy Ezra Miller is, akinek egy percnyi vászonidejéért bőröndöstül odaadnám Eddie Redmaynet, de sajnos csak mellékszereplő.
A CGI csodálatos, ahogy az el is várható, a varázslények java részét én is hazavinném, ha lenne hozzá bőröndöm, amiben tartsam őket, haha. És még némi társadalomkritikát is sikerült az örök moralista Rowlingnak becsempésznie a sztoriba, de csak amúgy hollywoodiasan: míg a Harry Potter egyik különleges vonása az volt, hogy az élet értelméről szeretetről, lojalitásról, becsületről való szilárd etika MAGA volt a történet, itt a tanulság inkább csak amolyan, az akcióra varrt farkocska, nyúlvány, lifegő, az ember örül neki hogy azért ott van a végén, de annyira nem hiányzik.
Ettől függetlenül a Legendás állatok irtó cuki film, érdemes megnézni, könnyed kikapcsolódás a Harry Potter világában. De nem Harry Potter. Nagyon nem.
