Az életben sajnos nem lehet mindentől megvédeni a csemeténket. Ez azt jelenti, hogy jó, ha megtudja, hol vannak a határai.
Sokszor gondolkodtam rajta, mikor is lennék igazán jó apa: akkor, ha a kisfiamat minden bajtól megóvom – és itt főleg az esésekre, fej-beverésekre gondolok, hiszen 8 hónaposan főleg ezekkel találkozik -, vagy hagyom, hogy megtanulja, hol is vannak a határai.
Kompromisszum?
Aki azt gondolja, hogy ebben a kérdésben az apa dönthet, az bizony elég nagyot téved. A mi családunk demokrácián alapszik, a fontos kérdéseket megbeszéljük, átrágjuk, kompromisszumokat kötünk, aztán mindent úgy csinálunk, ahogyan a feleségem jónak látja. De most nem! Most kemény voltam, a sarkamra álltam, mert úgy éreztem, nem jó vonal az, ha folyton a gyerek mögött állunk, ugrásra készen, nehogy beüsse valamijét.
Persze nem vagyok bolond én sem, tudom, hogy veszélyes üzem lehet a lakás, amikor a pöttöm járással próbálkozik. De ez tényleg, szükségszerűen azt jelentené, hogy minden egyes pillanatban mögötte kell lépkedni, és ha veszélyes közelségbe kerül a dohányzóasztal alja, akkor inkább letakarni a kezünkkel, él védőt tenni rá, párnát szigszalagozni hozzá, hogy nehogy a pici buksija belekoccanjon. Ok, a hanyatt esés a padlón reális veszély, de tényleg gumiszobává kell alakítani a teret?
Mit mondanak az okosok
A Google jó barát, már persze abban az esetben, ha az ember nem a fejfájásának okait kutatja, mert akkor egyből agydaganatot diagnosztizálhat magának. Szóval azért fenntartásokkal fogadtam az ott olvasottakat, és persze erősen koncentráltam azokra az orvosi, pszichológusi, védőnői és más gyerekekkel foglalkozó tudósok véleményére, akik szavai egybecsengtek az én elképzelésemmel.
Most mázlim volt, most érdemes volt a sarkamra állni. ez jellemzően nincs így, mivel a neten kutakodva folyamatos ellentmondásokba ütközik az ember, jelen esetben viszont azok a vélemények, amiket én is vallok, egyértelműen többségben voltak. A gyerekeknek szükségük van az esésekre, a kis balesetekre – persze ésszerű keretek között -, hiszen ezekkel tanulják meg a határaikat, azt, hogy mit tudnak, és mit nem.
A fájdalom is jó barát, és egy kis sírástól sem dől össze a világ. Az a baba, aki sokat esik, könnyebben áll fel, megtanul esni, kisebb az esélye, hogy komoly baja lesz. Akár az életben: ha mindentől óvnak minket gyerekként, akkor a nagybetűs életben az első lépéseinknél hatalmas, csattanós pofonokon keresztül kell megtanulnunk, hogy buborékban éltünk, és bizony a valóság egészen más.
Nem is olyan egyszerű
Ok, akkor két feladat maradt. Az első, hogy meggyőzzem a feleségemet, hogy hagyja bukni a kicsit. Gigászi kihívás, de valahogy csak legyűrtem. Viták, csapkodások, és összeborulások árán, de végül sikerült elérni, hogy legalább 2 lépésnyire távolodjon el a fiúnktól, amikor az a mozgásbeli szárnypróbálgatásait végzi.
A második feladat még nehezebb: ne érezzem magam szar szülőnek, amikor látom, hogy ez fájni fog, tudnék tenni ellene, de nem teszek. Azt hittem, ez nem lesz gond, végül is nem fáj az annyira. Persze, elméletben, de egy 8 hónapos, aranyszőke kisfiú keserves sírása és krokodilkönnyei egy olyan mozdulatot, amiben picit beüti a fejét az asztal aljába világok pusztulását hozó kataklizmává változtatja, amit apa megelőzhetett volna, de nem tette. Egyszerűen nem tette.
Szóval marad a kínzó érzés, és a tudat, hogy hosszútávon ez jó. Ezt mondogatom magamnak minden kis balesetnél, és vigasztalom magam, a feleségem, a nagyit és a papát, hogy ez jó lesz. Tudom, ők is tudják, de ez nem könnyíti meg a feladatot, egy kicsit sem.
