Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Van memóriarendszer, amely a szavakba nem önthető, testi reakciókat tárolja, mint a sí- , és zongoratudásunkat például. És születésünk emlékeit.
Nemrég írtunk róla, milyen traumatizáló lehet esetenként az anya számára a rosszul sikerült, rossz élményként megélt szülés, arról azonban sokkal kevesebbet lehet tudni, mit fog fel, mit érez és mit visz magával ezekből az élményekből a megszületett baba. Vannak elméletek, amelyek szerint a születésünk mikéntje nagy hatással van későbbi pszichés fejlődésünkre, és egy-egy magzatkori vagy születéskori trauma akár életre szóló nehézségeket is okozhat.
A svájci terapeuta, Franz Renggli elsősorban ezekkel a pre- és perinatális, azaz születés előtti és születés körüli sérülésekkel foglalkozik, terapeutaként többek között a nehéz születésből adódó későbbi pszichés zavarokat kezeli. Tapasztalatai szerint a szülési trauma hatásai ugyanúgy megfigyelhetők lehetnek kisgyerekeknél – rossz alvás, szorongások, kapcsolati zavarok képében - , mint felnőtt, sőt, idős személyeknél.
Testünk őrzi az emléket
Magzatkorunkra, születésünkre és az az követő egy-két évre tudatosan nem emlékszünk. Az idegtudósok szerint ez annak köszönhető, hogy ekkor még nem, vagy csak részben alakultak ki az explicit, azaz szavakkal kifejezhető, történeteket, adatokat tároló memóriáért felelős agyterületeink.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az események nyomtalanul múlnak el, létezik ugyanis egy másik memóriarendszerünk is, amely többek között a szavakba nem önthető, automatikus testi reakciókat tárolja (itt „tároljuk” a sí- , horgolás- és zongoratudásunkat például). Emellett a korai élményeink alakítják az úgynevezett vegetatív idegrendszerünk működését is – ez az a testünket is behálózó rendszer, amitől vészhelyzetben gyorsabban dobog a szívünk és megizzad a tenyerünk.
A tudományos eredmények szerint a korai (csecsemőkori) stresszhelyzetek, traumatizáció hatására vegetatív idegrendszerünk érzékenyebbé válik a stresszre, nehezebbé válik az önszabályozás, a stresszkezelés. Azaz korai élményeink – a súlyos magzatkori stressz, vagy épp a csecsemőkori elhanyagolás, bántalmazás – mindenképpen nyomot hagynak rajtunk.
Nagyjából eddig tart a tudomány – ezen kívül pedig számos elméletalkotó és terapeuta számol be a születés körüli élmények fontosságát hangsúlyozó tapasztalatokról. Ezek nem tekinthetők tudományos tényeknek, de persze kétségkívül árnyalják a képet: ilyenek például Stanislav Grof LSD-vel folytatott kísérletei, amelynek során a rémálmokat és ijesztő hallucinációkat a születés traumájával kötötte össze.
Tényleg trauma a születés?
Renggli könyvében számos esetismertetést közöl, amelyek közös vonása, hogy a páciens valamilyen magzatkori vagy születés körüli traumatikus élményt dolgoz fel a terápiában. A terapeuta szerint ugyanis a születés a baba számára is szorongással és fájdalommal teli, sok baba számára pedig kifejezetten halálközeli élmény. Ez főként akkor fordul elő, ha valóban valami miatt nehéz, komplikált a szülés, az anya vagy a baba testi épsége veszélybe kerül, „fogós” (vákuumos) szülésvezetésre vagy sürgősségi császárra van szükség.
Renggli szerint a születés traumáját enyhíti, ha az anyuka végig kapcsolatban tud maradni a babával – lelkileg és fizikailag is, azonban az elmúlt évtizedek szülésvezetési gyakorlata gyakran épp ezzel ellentétesen hatott. A fájdalomcsillapítók, fájássegítők esetenként indokolatlan alkalmazása, a kórházi környezet, a fektetett testhelyzet nem segítette az anya „részvételét” a dologban, ráadásul legtöbbször a szülést követően egyből elvitték a babákat megvizsgálni, majd csecsemőosztályra kerültek. Szerencsére a tendencia manapság egyre inkább a baba- és anyabarát szülészetek felé mutat, ahol lehetőség nyílik legalább a szülés után összebújni a babával, ez pedig, vagyis a korai testkontaktus némiképp csökkenti a mégoly traumatikus születésélményt is.
A gyógyulás útja?
Ha valamilyen felnőttkori nehézségünk vagy tünetünk (például pánikbetegség) hátterében születési traumát sejtünk, azt sem feltárni, sem gyógyítani nem könnyű. Hiszen a pszichoterápiák többsége verbális terápia, azaz beszélgetéssel gyógyít, amire nem emlékszünk, arról pedig elég nehéz beszélgetni. A korai traumák gyógyításában valóban nagy szerepe van a non-verbális, azaz szavak nélküli terápiás formáknak, például a mozgásterápiának vagy más testtudati módszereknek.
Renggli egy részben maga által kifejlesztett, a testet, a mozgást is bevonó terápiás módszert alkalmaz, amelynek során a kliens újraélheti a magzatkori vagy születéskori traumát. Az „Utazás a méhen belüli világba és a születés idejére” workshopokon csoportos formában, érintések, testi élmények kapcsán próbálják felidézni és biztonságos környezetben újraélni a traumatizáló eseményt. Renggli tapasztalatai és a leírt esetek szerint ez gyakran régóta megoldatlan felnőttkori problémák – kapcsolati zavarok, szexuális zavarok, szorongás, pánik – megoldódásához vezethet.
