Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gyereket beültetik egy iskolapadba, és a következő 12 évben csöndben és mozdulatlanul kell gondolkodnia olyan dolgokon, amik nem igazán érdeklik.
Egyre inkább elfog a pánik, ahogy közeledik az idő, hogy iskolába adjam az örökmozgó kisfiamat, aki mindig kitalál valamit (és meg is valósítja, még ha szét is kell érte szerelni a turmixgépet), és leginkább bokáig érő pocsolyában guggolva érzi jól magát, ahogy a vízben mozgó cuccokat tanulmányozza. Vészesen közeledik az idő, hogy ezt a gyereket beültessék egy iskolapadba, és a következő 12 évben csöndben és mozdulatlanul kell gondolkodnia olyan dolgokon, amik nem igazán érdeklik, mert sokkal fontosabb dolgok járnak az eszében.
Sok-sok fiús anyuka blogját olvasom, és azt látom, hogy nem vagyok egyedül. Ők ugyanígy félnek az iskolától, az egyébként teljesen normális, jó fej gyereküket a tanárok szemével nézve „furcsának” tartják, de legalább is semmiképpen sem kompatibilisnek az iskolapaddal.
Nemrégiben találtam egy cikket a Washington Postban, és hirtelen igazolva láttam az elméletemet: a fiúgyereknek az iskola kínszenvedés. A cikkben egy nyolcéves fiú anyukája, Jennifer Fink írja meg, hogy mekkora baj, hogy az oktatási rendszer egyáltalán nem vesz tudomást a fiúgyerekek igényeiről, és csodálkoznak, hogy csak a baj van velük. Íme.
"A nyolcéves fiam gyötrődik az iskolában. Már megint.
A téli szünet után nem volt könnyű visszaülni az iskolapadba. Az iskolai szabályok és elvárások – Maradj Nyugton! Légy Csendben! Csináld, Amit Mondtam! Nem Többet, Nem Kevesebbet! – bántják őt, és ez látszik is rajta. A tanára írt nekem egy e-mailt, amiben jelezte, hogy megváltozott a gyerek viselkedése, (dacoskodik, nem működik együtt), és tudni szeretné, nincs-e valami baj itthon.
Azt hiszem – válaszoltam – az a baja, hogy vissza kellett menni az iskolába a szünet után. És igazam volt. A mozgás hiánya és a modern iskolával együtt járó szigorú szabályok megölik a fiam lelkét.
Drámaian hangzik. Talán igen. Végül is a legtöbben elvégeztük az iskolát, és még csak bele se haltunk. De ha jobban belegondolunk, a többségünknek mégis eszébe jut pár sztori, ami miatt utáltuk az egészet. Talán eszünkbe jut, hogy miután kiszabadultunk az iskolából, évekig tartott, mire megtaláltuk a saját lelküket, kedvtelésüket, és jó sok idő eltelt, mire valóban el is mertünk kezdeni élni, és azt csinálni, ami tényleg örömet okoz.
Az iskolai stressz, és az igyekezet, hogy beilleszkedjen egy olyan környezetbe, ami azt várja a fiamtól, hogy elnyomja azt, ami a legjobb benne, időnként sírva tör ki belőle.
Egész héten nem voltak kint a levegőn, mert túl hideg van. Ugyanez a gyerek a téli szünetben órákat töltött kint magától. Jól felöltözött, kotorta a havat a játék hókotróval, „motorosszánt” épített, és tisztára söpörte a járdát előttünk, és a szomszédok háza előtt is. Mert kedve volt.
Ma reggel, mint mindig, a fiam korábban felkelt, mint a többiek, felöltözött, és suli előtt játszott egy kicsit a Minecrafttal. Valamint letakarította a kandalló üvegét, tüzet rakott, és hordott be fát a házba. Csak mert kedve volt hozzá.
Ma reggel fejbe vágott a felismerés: kiválóan megállná a helyét a Kicsi ház a nagy erdőben világában.
Hangosan olvassuk Laura Ingalls Wilder Hosszú tél című könyvét, ez a Kicsi ház sorozat egyik kötete. Ebben a fiúk (és a lányok is) elsősorban a gyakorlatban tanulnak. Az öt és 18 év közötti gyerekeket nem szippantotta be az oktatásügy és ragadta ki őket a valódi életből. Helyette a fiúk a tanyán dolgoztak, a lányok pedig a háztartásban segítettek. Az egész család együtt dolgozott a túlélését, és közben a fiúk és lányok megtanulták, hogy hogyan működik a valóság, az élet.
Az én fiam ez után az élet után sóvárog.
A gyerekek nem igazán változtak az elmúlt 150 év alatt: a társadalom viszont igen. A fiamnak még mindig szüksége van a mozgásra, vágyik rá, hogy a valós életből szerezzen tapasztalatokat, szeretne fizikai munkát végezni és része lenni a család és a világ működésének, ezzel szemben a napjai nagy részét egy osztályterembe bezárva tölti, és ott ül az asztalnál 20 hasonló korú gyerekkel együtt. És nem mehet ki, ha túl hideg van, vagy esik az eső, elvárják tőle, hogy szünetben is csendben üljön a könyvtárban vagy az osztályteremben. Nagyjából semmi esélye, hogy a való életben csináljon valamit; ha mondjuk egy nyolcéves gyereknek a kezébe adsz egy fűrészt, vagy megengeded, hogy begyújtson a kályhába, rögtön ferde szemmel néznek rád.
Százötven évvel ezelőtt a fiam egy mintagyerek lett volna. Ma pedig, inkább többé, mint kevésbé egy bajkeverőnek tartják, amiért nehezen (vagy egyáltalán nem) alkalmazkodik a modern oktatási rendszer elvárásaihoz.
Értem én, hogy a társadalom ma sokkal összetettebb, bonyolultabba, mint az 1800-as években. Sőt, a legtöbb változás mégiscsak jó, ott van mindjárt az antibiotikum vagy az egyenlőség. Hatalmas rajongója vagyok az internetnek és a vízvezetéknek. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a jelenlegi oktatási rendszer egyáltalán nem veszi figyelembe a gyerekek valós szükségleteit, különösen a fiúkét.
A fiúk alapvetően ma is ugyanolyanok, mint amilyenek 150 évvel ezelőtt voltak. Csak ma berakják őket egy áporodott osztályterembe, elvárják tőlük, hogy a nap nagy részében maradjanak csendben, és a bűvös 18 éves korukig gyakorlatilag nem engedik nekik, hogy a világ számára bármiféle értékelhető munkát végezzenek. És akkor csodálkozunk rajta, hogy a fiúk szenvednek.
Statisztikailag a fiúk minden iskolai felmérésen rosszabbul teljesítenek, mint a lányok, és szintén gyakrabban kerülnek bajba és esnek ki az oktatásból idő előtt, mint a lányok. Kevesebb fiú jár főiskolára, mint lány, és többen hagyják abba húsz éves koruk előtt, mint a lányok.
Nem a fiaink buknak meg. Mi bukjuk el a fiainkat.
A fiam szenvedése összetöri a szívemet. Attól félek, a következő az lesz, hogy a lelkét törik meg.
Most pedig letöröltem a könnyeit, és válaszoltam a tanára e-mailjére, kiengedem őt a szabadba, amilyen gyakran csak lehet, és megosztottam ezt a történetet, mert azt szeretném, hogy más fiúk szülei is tudják, nincsenek egyedül. Azt akarom, hogy tudják, hogy a problémájuk nem csak az övék, hanem a rendszeré, amely máris túl sok fiút bukott el."
