Ha azt nézzük: ma elég jók voltunk-e, sokszor rossz szájízzel fekszünk le. Kérdezzük úgy: jobban oldottunk meg ma valamit, mint fél éve ment volna?
Állítólag az ember hiába nem akarja elkövetni a szülei hibáit, úgyis meg fogja ismételni - sokan így gondolják. Mások azt mondják, azért jó, hogy el akarjuk kerülni a szülői hibákat, mert így egészen újakat követhetünk el. Abban mindenesetre teljes az egyetértés, hogy nincs szülőség komolyabb bakik nélkül. Na persze, ahogy nem létezik tökéletes pék, orvos, barát, szerető sem, úgy nyilván azt sem várhatjuk, hogy szülőként tökéletesek legyünk. De azért szeretnénk jók lenni.
A pszichológia dob egy mentőkötelet, mikor „elég jó szülőről” beszél. Olyanról, aki ugyan nem tökéletes, de alapvetően mégis képes ráhangolódni gyermekére, és adekvátan reagálni az igényeire. De ezt sem olyan könnyű teljesíteni! Ritka, hogy valaki azt mondja anyjáról, apjáról, hogy emlékei szerint szinte mindig ráhangolódott, meghallotta a szükségleteit, és kapott is választ ezekre.
Most ne beszéljünk a sematikus „nekem nagyon boldog gyerekkorom volt” állításról, ami egy vágyat fogalmaz meg, és azt a félelmet, hogy ne menjünk a részletekbe, mert ki tudja, mit találunk.
Életszerűbb és hitelesebb, ha valaki arról kezd beszélni, mi volt jó és mi kevésbé, és nincs is azzal baj, ha van, ami kevésbé: attól még lehetett elég jó a szülő. Ám a legtöbbektől nemcsak apró hibákról hallunk, hanem arról, hogyha belegondolnak, legalább egy-két területet találnak az életükben, ami tartósan problémás volt.
Például lehet, hogy a szülő kedves volt és melegszívű, de nem volt igazán erős, és ha igazságtalanság érte a gyerekeit, nem tudott karakán módon kiállni mellettük. A másik szülő mindent feláldozott a gyerekéért, mindent megtett érte, mégsem volt jó otthon a légkör, mert ő maga annyira szorongott, nehogy hibázzon, hogy ennek feszültsége átragadt az egész családra. Megint más ugyan nem szorongott, jókedvű volt, sokat lehetett tőle tanulni, határozottsága miatt biztonságban is érezték magukat vele a gyerekek, de komolyabb, „lelkizősebb” beszélgetésekre nem lehetett tőle számítani, ezért számos kérdésével magára maradt a gyerek.
A legtöbb gyereknek van mit mondania, ha a szülő megkérdezi tőle felnőttként: „Mondd, mi az, amit nem kaptál meg tőlem, noha fontos lett volna számodra?” Vagy: „Mondd, milyen sérelem volt az életedben, amit én okoztam, amit nehéz volt feldolgoznod?” Ha a gyerek komolyan veszi a kérdést, magába és a múltjába néz, és olyan őszinte a kapcsolat, hogy lehessen ilyesmiről beszélni, akkor lesz válasza, és nem fogja azt mondani, mindent megkapott, és nincsenek sebei.
De vajon hogy lehet, hogy ezt a vizsgát mintha lehetetlen lenne ötösre teljesíteni? Aki gyereket vállal, a legtöbb energiát erre fordítja élete összes területe közül, és érthető, ha meglehetősen frusztrálja az érzés: ebben nehéz sikerélményhez jutni.
Lehet, hogy ez ijesztő, de mégis természetes. A többi szerepünkben nem várják tőlünk, hogy választ adjunk a másik ember minden szükségletére. Pláne nem minden tudatos és tudattalan, minden kimondott és ki nem mondott igényére. Ráadásul úgy, hogy ezek az igények folyamatosan változnak.
Például lehet valaki jó barát úgy, hogy egy csomó szükségletünket nem teljesíti, hiszen azt másvalaki tölti be. A szülő viszont sokáig az egész világot, a mindenséget jelenti a gyerek számára. Ő az, akinek egyszerre kellene karakánnak, szelídnek, megértőnek, ugyanakkor viccesnek, komolynak, de lazának lennie, olyannak, akivel könnyű az intimitás, mégis kellő szabadságot ad, és még sorolhatnánk. Ráadásul, ezeket a tulajdonságait úgy kellene váltogatnia, hogy mindig ráérezzen arra, hogy a gyereknek melyikre van igénye. Ez nyilván lehetetlen. Ki az egyikben, ki a másikban jobb, nem tudunk mindent adni. Attól még a gyermek igénye lehet jogos. Hiszen a szükségletei sokszínűek (és most nem az elkényeztetett gyerek követelőzéseiről beszélünk, hanem a valós szükségletekről – azok is sokfélék), a szülői repertoár és rugalmasság pedig korlátozott.
Lehet ez ijesztő és nyomasztó, de nézhetjük onnan is, hogy ezen a pályán más a cél. Nem jó szülőnek kell lenni, hanem folyamatosan fejlődő szülőnek. Ha úgy tetszik: egyre jobb szülőnek. Olyannak, aki tudja, hogy ez egy befejezhetetlen feladat, ami mindig tesz fel új kérdéseket.
Lehet, hogy valaki remek a szakmájában, de annyira kitanulta már, hogy kissé bele is fásult, nem tartogat kihívást számára. A szülőségbe, ha az ember csak fel nem adja, nem lehet belefásulni, mert mindig van új tanulnivaló. És ez akkor is folytatódik, ha felnőtt a gyerek, akkor jó anyóssá, apóssá, nagyszülővé válhat az ember, illetve olyan anyává, apává, akivel meg lehet beszélni a múltat, sőt, még változtatni is lehet vele a kapcsolaton.
Felszabadító, ha nem akarunk jó szülők lenni, hanem inkább változó, tanuló szülők. Ha azt vizsgáljuk, ma elég jók voltunk-e, sokszor rossz szájízzel fekszünk le, mondván, ez a kiabálás vagy az a „hagyjál, most más dolgom van” talán már nem fért bele. Persze, a hibákkal is szembe kell nézni, de amellett, hogy azt nézzük, átugrottuk-e a lécet, tegyük fel úgy is a kérdést, van-e olyasmi, amit jobban oldottunk meg, mint ahogy fél évvel ezelőtt sikerült volna. Ha igen, örülhetünk, mert ez azt jelenti: egyre jobb szülők vagyunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
