Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a szülőnek mindene a gyermeke, nélküle vége az életének, és a boldogsága csak rajta függ, azzal mindenki csak veszít.
Szinte misztikus ez a szó: leválás. Használjuk, aztán sokszor kiderül, nem is egyértelmű, ki mit ért alatta. Mikor azt mondjuk, „noha felnőtt, nem vált még le a szüleiről”, sok mindent érthetünk ez alatt. Van, aki azt, az illető otthon lakik, nem költözött el, és nincs párkapcsolata, más inkább arra céloz, túl sokat ad a szülői véleményre, megint más azt érti ez alatt, hogy anyukának nagyobb szava van, mint a feleségnek.
Van fizikai leválás: egy önálló életforma kialakítása új, felnőtt kapcsolatokkal, és van érzelmi leválás, ami valami olyasmiben ragadható meg, hogy az ember hogylétét nem a szülői visszajelzések, a szülők lelkiállapota határozza meg.
Lehet egyfajta le nem válás, ha valaki csak azért hajt a diplomára, mert anya annyira büszke lenne rá – miközben neki nem is fontos, és az is a leválás hiányára utal, ha az ember amiatt morózus, mert apa ma is többet ivott a kelleténél, így hát anya szomorú, ő pedig sajnálja - miközben esetleg van három gyermeke, és nem is egy városban élnek. De egy láthatatlan szál összeköti őket, és mintha nem teljesen a saját életét élné, nem a saját dolgai határozzák meg a hogylétét.
Sokszor elhangzik, hogy a kamaszkor a leválás ideje, vagy legalábbis elkezdődik ez a folyamat. És hogy a szülőnek ezt meg kell próbálni segíteni, de legalább engedni. De vajon mit is jelent ez: mire számítson a szülő, és hogyan ne legyen gátja a folyamatnak?
Szabadjon szembenállni
A leválás nem feltétlenül kínos, kellemetlen, noha a szülői fül számára nincs jó csengése a szónak. A leválás más, mint a szembenállás, lázadás. Igazából, aki nagy erőbedobással és érzelmi bevonódással harcol a szüleivel szemben, az biztosan nem vált le. Hiszen, abból, hogy a fiatalt az hajtja, hogy ágáljon a szüleivel szemben, és szeretné látni, anya és apa tudomásul vette, hogy ő egy másik személyiség, az következik, hogy még mindig a szülőktől függ az elégedettsége. Ha eléggé dühösek, akkor boldogan hátra dőlhet. Leválás szempontjából szinte mindegy, az ember megfelelni akar-e minden áron, vagy felháborodást kelteni, mindkettő arról árulkodik, a gyermek a szülőhöz képest határozza meg magát.
Persze, ezen a harcos fázison át kell esni ahhoz, hogy később, felnőtt korban kialakulhasson a valódi autonómia. Azaz kell egy kicsit bosszantani a szülőket ahhoz, hogy később már ne legyen fontos a bosszantásuk, hanem egyszerűen azt követhesse a fiatal, amit ő maga helyesnek vél – akár irritálja ez a szülőket, akár a tetszésükkel találkozik.
Így aztán, ha valaki segíteni szeretné a gyerek felnőtté válását, akkor az egyik, amire figyelhet, hogy lehessen szembeállni vele. Azaz ő maga is fogadja el, amiről a gyermek harca is szól, hogy önálló személyiség, akinek meg lehetnek a saját útjai, saját ízlése, értékválasztásai. Ha a szülő felveszi a kesztyűt, és ragaszkodik egy korábbi állapothoz, mikor a csemete még formálhatóbb volt, akkor mindenki rosszul jár. A gyerek küzdelmét megnehezíti, de ezzel lehet, hogy el is taszítja magától, hiszen kénytelen lesz sokkal drasztikusabban eltávolodni ahhoz, hogy elindulhasson a saját útján. Paradox módon: aki elengedi, annál ott maradhat a gyerek. Igaz, nem úgy, mint egy csatolmány, aki együtt lélegzik anyával, apával, hanem mint egy különálló egyéniség.
A szülőnek is le kell válnia
A másik fontos irány talán meglepőbb, és ritkán gondolnak rá a szülők. Ha azt szeretné valaki, hogy le tudjon válni a gyermeke: neki magának kell leválnia. Ez nem azt jelenti, hogy ne foglalkozzon a csemetével, fordítson neki hátat – szó sincs róla! Hanem azt, hogy a gyerek érezze, a szülő, mint önálló személy is jól megvan a bőrében. Azaz nemcsak az anyaszerep, az apaszerep létezik számára, ami nélkül elveszettnek érzi magát. Legyenek rajta kívül álló céljai, barátai is!
Emellett sokkal könnyebb felnőni olyan szülők mellett, akiknek egymással is jó a kapcsolatuk, azaz a fiatal érzi, nyugodtan kirepülhet, anyja és apja, ha kettesben maradnak, nem fogják egymást megölni, sem szürkeség nem borul a házra nélküle. Azaz van életük nélküle is, méghozzá jó életük van. Családterápián előfordul, hogyha nagyon nem akar önállósodni a gyerek, nem rá fókuszálnak a terapeuták, és nem a fiatal kap házifeladatot, hogyan távolodjon, hanem a szülőknek kell kettesben programot csinálniuk. Ezzel jelzik, hogy léteznek párként is.
Az egyedülálló szülőről nehezebb leválni, de nem azért, mert „olyan szoros a kapcsolat”, ahogy sokszor elhangzik. Nem az nehezíti a felnőtté válást, ha jó és meghitt a szülő-gyermek kapcsolat, sokkal inkább a gyermeki bűntudat, hogy nem hagyhatja el az anyát, az apát. Azaz inkább épp az ambivalencia nehezíti, mintsem a tisztán pozitív érzelmek. Ha a szülőnek mindene a gyermeke, nélküle vége az életének, és a boldogsága csak rajta függ, akkor a fiatal sajnálni fogja, de természetes módon haragudni is fog rá, amiért ilyen helyzetbe hozta, ez pedig bűntudatot szül. A fiatal önmagára is haragszik, amiért rosszakat érez ezzel az áldott jó lélekkel szemben, akinek ő a mindene...
Ha a szülő számára természetes, hogy van élet a gyerek felnőtté válása után is, akkor a gyerek számára is az lesz. Összességében azzal segítheti legjobban a szülő a gyermek felnőtté válását, ha ő maga megbékél vele, és tudja pozitív változásként várni.
Cziglán Karolina
pszichológus
