Zanza!

A szülők nagy része jobban fél az illegális drogoktól, mint az alkoholtól, mert ezek rejtélyesebbek, kevésbé ismerjük őket, talán úgy érezzük, kiszolgáltatottabbak vagyunk velük szemben. Az alkohol ismerős: tudjuk, hogyan hat, mi az a mennyiség, amiből nem lesz baj, és amiből baj lesz. Az ismerősség lehet ijesztő is, ha rossz példák vannak a családban (és a legtöbb családra jut legalább egy rossz példa). Az alkoholra másképp készítjük fel a gyereket, mint ahogy az egyéb drogokról beszélgetünk vele, hiszen jelen van az életünkben.

Már a kisgyerek kapcsán is felmerülhet, engedjük-e, ha bele akarja dugni az ujját a sörhabba, hogy lenyalja, és érezze, milyen az íze. Felmerülhet kérdésként, mennyire lehet inni a gyerek előtt: rendben van-e, ha a vele együtt töltött időben iszunk egy pohár fröccsöt, vagy csak akkor, ha már lefeküdt aludni? Ha a családi ünnepségeknek része az alkohol, vajon mikor engedjük, hogy megkóstolja? Aztán beköszöntenek a súlyosabb feladványok: mikor már kamasz, elengedjük-e olyan buliba, ahol sejthetően lesz ital bőven, és mit mondjunk neki előtte?

Van, aki azt vallja: a gyerek előtt ne igyunk, keveset se. Ez hasonló álszentség, mint mikor a gyerek előtt nem veszekszünk, bezzeg zárt ajtók mögött – mintha bizony nem tudná. Döntsük el, szerintünk rendben van-e, ha néha iszunk, ha igen, miért ne vállalhatnánk ezt a gyerek előtt?

A legkisebb életkortól tapasztalja, hogy bizonyos területeken különböznek a gyerekek a felnőttektől. Jó esetben több a hasonlóság: például mindenkinek jár, hogy őszintén és tisztelettel beszéljenek vele, mindenki elmondhatja a véleményét, mindenki dönthet kérdésekben, legyen felnőtt vagy gyerek. De vannak különbségek, amiknek racionális okuk van. Gyerek nem vezethet autót, a pénzügyeket a szülők kezelik (bizonyos mozgásteret hagyva a csemetének is), életkor függvénye, hogy milyen filmet lehet megnézni, és meddig lehet este fenn- és kimaradni.

Tapasztalják a fiatalok, hogy ahogy nőnek, bővülnek a jogaik és lehetőségeik – igaz, az elvárások is velük szemben -, így az is érthető számukra, hogy az alkohol is felnőtt dolog: attól még, hogy a szülők a vacsorához isznak egy pohár bort, ő nem ihat minden este. De lehet, hogy bizonyos életkor után ihat szilveszterkor egy pezsgőt, és pár év múlva már a többi ünnepkor is koccinthat a felnőttekkel.

Egyéni ízlés kérdése, hogy a szülő mit érez időszerűnek, és ezt sokkal inkább családi hagyományok, kulturális szokások, és a szülők alkohollal kapcsolatos attitűdje befolyásolja, mint egészségi szempontok. Van, aki a bűvös 18 éves korhoz köti, mikor már nem nézi rossz szemmel, ha italt lát a gyerek kezében, de arra is van példa, hogy valaki még a huszonéves gyereknél sem veszi jó néven, mondván, még tanul, majd ha dolgozik, akkor igyon. Ezek azért nem szerencsés megközelítések, mert a fiatal valószínűleg iszik a barátaival, mikor nincsenek ott a szülei, és ez a különbség álszent megoldásokhoz vezet. Nem azzal nevelünk, ha azt várjuk valakitől, hogy előttünk játssza meg magát, hanem, ha igyekszünk valóban átadni valamiféle értéket.

A másik véglet sem jó, például, mikor maga a szülő ajánlja fel szorongás ellen, hogy igyon meg valamit a gyerek – ahelyett, hogy ő beszélgetne vele. Az is szomorú, mikor az ünnepek csak azért kedélyesek, mert mindenki iszik, beleértve a tizenévest is. Ilyenkor ez a kapcsolatot pótolja: az alkohol feladata elleplezni, hogy nem tudnak beszélgetni, egymásnak örülni.

Ha fokozatosan engedjük a gyereknek az alkoholfogyasztást, azzal megtapasztalja a tudatosságot, a mértékletességet. Azt, hogy hogyan lehet normálisan, egészségesen élni vele. Persze, ez nem biztosíték arra, hogy fog viselkedni egy éjszakai buliban... Az az igazság, hiába egyezkedik a szülő kamaszkorban, mennyit ihat a tini, és hiába tart beszédet az alkohol veszélyiről, valójában nem ott dől el ez a kérdés. Mert az igazi kérdés: kialakult-e az az érzelmi igényesség, hogy a gyerek számára nem vonzó egy olyan társaság, ahol csak az ivászatról szól minden.

Az igazi kérdés, hogyha belecsöppen egy ivós helyzetbe, akar-e, tud-e nemet mondani, van-e benne annyi belső stabilitás, hogy nem fél attól, hogy emiatt majd lúzernek fogják tartani, hanem meg tudja őrizni az önbecsülését, és tudja-e karakán módon vállalni: neki azoknak a barátsága kell, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő. Érzi-e szükségét, hogy az ivással hívja fel a szülők figyelmét: valami gond van, nincs jól a bőrében? Vagy odafigyelnek rá, működik a kommunikáció, és máshogy is segítséghez jut tőlük. Esetleg annyira erős-e a szülői kontroll, hogy csak egy másik tudatállapotba lépve érzi magát szabadnak, érzi úgy, hogy elszakadnak a bilincsek, és a saját világában lehet? – Miközben persze, ahogy így akar függetlenedni, egyre függőbbé válik, csak épp valami mástól, az alkoholtól.

Ezek a lényeges kérdések, ezek viszont nem ott dőlnek el, hogy mit mond a szülő az italról, és megkínálja-e a söréből, hanem a kapcsolatból, az otthoni légkörből fakadnak, abból, érzi-e a gyerek a figyelmet és az elfogadást, megvan-e a jó arány a szabadság és a biztonságot nyújtó korlátok között. Ha kamaszkorban gond van az alkohollal, elsősorban ne az itallal foglalkozzunk, hanem azzal: vajon mit fejez ki vele a gyerek. Ha baj van, a családterápia is segíthet, mert ott könnyebb a nyomára bukkanni, hogy vajon miért nyúl a gyerek az italhoz. De sokszor elég az önmagunkkal szembeni őszinteség: vajon milyen egyensúly borult fel, vajon mi az, amit csak így tud elviselni a fiatal.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra