Ha a gyerekek későbbi boldogulását nézzük, nincs szabály, hány gyerekkel "jó" egy család. Az egy- és a sokgyerekesek mégis folyton magyarázkodhatnak.
Egyre több az egyke, hiszen egyre több családban alakul úgy, vagy döntenek úgy, hogy csak egy gyereket vállalnak. Az okok ismertek: későbbre tolódik az első gyermek születésének ideje, így gyakran fel sem merül, hogy jöjjön második.
A szemléletünk is változik, ha úgy tetszik: egyre individualistább. Úgy gondoljuk, inkább egy-két gyereknek adjunk meg mindent, mint többnek keveset. Emögött meghúzódik a mardosó, olykor nem megfogalmazott, csak megfoghatatlanul gomolygó szorongás, hogy a világ kegyetlen hely, ahol csak kevesek életképesek, a többieket letapossák, és inkább neveljünk valakit kiemelkedően, aki a babamasszázstól kezdve a különórákig mindent megkapott a lehető legtökéletesebb mértékben, mint több gyereket átlagos körülmények között. Ekkor abból indulunk ki, annál jobban boldogul a gyerek az életben, minél több figyelmet, programot, impulzust kapott. Miközben meglehet, az a gyerek boldogul legjobban, aki egyszerűen csak szeretetteljes, egészséges légkörben nevelkedett, akár egykeként, akár testvérekkel.
Miközben a szülőkben ilyen változás zajlik, a társadalomban él a meggyőződés, hogy igazán egészségesen csak testvérek között lehet felnőni. Az egykeségre sokan valamiféle mentális, de legalábbis társas hátrányként tekintenek. Olyan sztereotípiák kapcsolódnak hozzá, hogy az egyedüli gyerekek önzőbbek, kevésbé kooperálnak, maguknak valók, nem tudnak úgy beleérezni a másik helyzetébe. Ez a ló túlsó oldala, amivel ugyancsak könnyű vitatkozni.
Bizonyítottan nem igaz, hogy az egyedüli gyerekek kevésbé lennének nyitottak az ismerkedésre, épp a fordítottját mutatták ki. Ami az együttérzést és az osztozkodást illeti, mesélhetnének a többgyerekes szülők, vajon ezt tapasztalják-e gyerekeik között. Inkább jellemző élmény, hogy jó dolog, ha több gyereke van az embernek, csak ne veszekednének ennyit, ne marakodnának folyton, lennének legalább néha egy kicsit tekintettel egymásra.
A pszichológus szerzőpáros, Bronson és Merryman jópár kutatásra lelt, amik azt voltak hivatottak feltérképezni, milyen hátrányokkal, defektekkel küzdenek az egykék, és rendre nem tudták kimutatni a feltételezett különbségeket. Ha mindent mérlegelünk, az igazság talán ott van, hogy nem a gyerekek száma határozza meg a család légkörét, a gyerek boldogságát, későbbi boldogulását sem.
Ha a felnőttkor felől nézzük, nagy ajándék, ha vannak az embernek jó testvérei: ők egyben a gyermekkor krónikásai is, össze lehet vetni az emlékeket, és ahogy telnek az évek, át is lehet közösen értékelni, mi hogy volt, miért úgy lehetett a családban. Jó, hogy van kire számítani, és van, akivel összeköt a történetünk.
A jó testvérkapcsolat azonban nem mindenkinek adatik meg, sokan érzik, hogy testvérük mindig is inkább rivális, problémák és súrlódások forrása volt. Nem automatikus, hogy kialakul a bizalom, és arra is van példa, hogy túl erős kapocs esetén fájdalmas „szakításra” van szükség ahhoz, hogy felnőttként párkapcsolatban köteleződjenek el. Ha pedig az egyedüli gyerekek felől nézzük: a többség így is kereknek érzi a gyerek- és felnőttkorát, nem gondolják, minden más lenne, ha lehetne egy testvérük.
Amikor valaki több gyereket szeretne, hacsak nem szokatlanul sokat, nem kell emiatt magyarázkodnia senkinek. A második gyerekre senki sem kérdezi elkerekedett szemmel: „Igen? Már megint terhes vagy? De hát miért?!” Mindenki számára természetes, hogy jön a kistesó. Az viszont indoklás után kiállt, ha valaki egynél megállna. Ha van valami objektív felmentő érv, például elmúlt negyven az anya, van valami egészségi probléma, esetleg tudjuk, hogy sok évet vártak, mire összejött a gyerek, vagy nehéz anyagi körülmények közt élnek, illetve egyedül neveli a gyerekét, akkor még megértjük, hogy nem vállalna, vállalnának még egyet-kettőt. De ha úgymond „minden rendben”, egy kicsit talán zavarba is jövünk, ha a kérdésre, hogy „Na, és terveztek kistesót?”, egyszerű és rövid „nem” a válasz. Valaki azt mondta, aki épp ebben a cipőben jár, ő örül, ha megkérdezik, akar-e még egyet, mert szereti az embereket sokkolni.
Változatos, ám nem mindig megalapozott várakozások és előítéletek kapcsolódnak hozzá, miért jó vagy rossz az egykeség, illetve, ha testvére van az embernek. Érdemes nem ezek alapján dönteni, mert csalódás lehet belőle. Minden energiánkat az egyetlenre fordítjuk, és mégis léhűtővé válik, vagy erőnkön felül vállalunk még gyereket, hogy legyen testvére, és csak veszekednek álló nap. Jobb aszerint dönteni, amit tud a pár. Például, hogy hogy érzik magukat a jelenlegi életükbe, és elbír-e a család még egy vagy több gyereket. Itt leginkább az erőfeszítésről, időről, energiáról van szó. Azaz a meglévő pár, család életébe beilleszthető-e a jövevény, jobban mondva: van-e kedvük beilleszteni. Mire vágynak: egy csendes fél órára, vagy vidám gyermekzsivajra? Nem önzés, ha a szülők a saját szempontjaik szerint döntik el, akarnak-e még gyereket, mert ez az, ami tudható, ami valós. Hogy a csemeték jól kijönnek-e majd, és ez hogyan befolyásolja felnőttkori beválásukat, azt nem lehet tudni.
Akár arról van szó, hány gyerek legyen, akár arról, mikor érkezzen, merjen a pár a saját, valós szükséglete, állapota szerint dönteni, mert az ide vonatkozó általános igazságok nem biztos, hogy mindig igazak.
Cziglán Karolina
pszichológus
