Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Válás, betegség, haláleset - azt gondolnánk magánügy, pedig sokkal jobb, ha a tanár is rögtön tud róla.
Sokan gondolják, hogy családi bajok – válás, bebörtönzés, halál, betegség – magánügy. Ám ha iskolás gyerekünk van, ez már korántsem olyan magától értetődő. Az, hogy beavatjuk-e a tanárát a dologba, nagyban meghatározza a gyereknek nem csak a teljesítményét, hanem azt is, hogy jól érzi-e magát (legalább) az iskolában, vagy sem. Nem beszélve arról, hogy a bajjal járó stresszt is csökkenthetjük.
„Ha elmondjuk a tanárnak, hogy mi a helyzet otthon, segítünk neki megérteni, hogy miért változott meg a gyerek viselkedése” –mondta a Yahoo Parenting-nek David Maxfield társadalomtudós, a Crucial Conversations című könyvsorozat társszerzője.
Maxfield társával, Joseph Grenny-vel együtt 622 esetet tekintettek át a szülő-tanár kommunikációval kapcsolatban, és azt találták, hogy túl gyakran tartanak vissza fontos információkat mind a szülők, mind pedig a tanárok. A szülők gyakran nem szólnak a tanárnak a családi problémákról, a tanárok pedig nem riasztják a szülőket, ha hirtelen komoly gondok lesznek a gyerek iskolai viselkedésével. Az eredmény pedig – túl a történetgyűjteményükön – az lett, hogy a félreértések és a kezeletlen magatartás problémák jelentős részben abból erednek, hogy a felnőttek, kommunikáció hiányában, gyakorlatilag nincsenek tisztában a bajok hátterével.
Az egyik ilyen összegyűjtött történet szerint például egy ötödikes fiú egyszer arra ébredt, hogy kommandósok fegyvert szegeznek rá, és letartóztatják az apját valami drogügy miatt. Az anya pedig másnap simán elküldte a gyereket az iskolába anélkül, hogy tájékozatták volna a tanárt, aki később a hírekből szerzett tudomást a történtekről. A pedagógus úgy érzi, jobb lett volna, ha elmondják neki, mi történt, mert akkor azonnal tudott volna segíteni, még mielőtt kialakulnak az iskolai magatartás problémák.
A felmérés tanulsága szerint a tanárok 94 százaléka úgy véli, hogy fontos lenne, hogy a szülők elmondják a tanárnak, ha elváltak vagy különköltöztek, de a gyakorlatban csak a 23 százalékuk mondja ezt el. A tanárok 93 százaléka szeretne tudni róla, ha egy tanítvány családjában komoly betegség történik, és 89 százalék érzi fontosnak, hogy informálva legyen egy halálesetről, vagy a gyerek depressziójáról. Ennek ellenére mindez csak az esetek 21, 26, illetve 27 százalékában történik meg tényleg.
Habár a kutatók nem gyűjtöttek adatokat arra nézve, hogy a tanárok és a szülők miért nem beszélnek egymással a bajokról, Maxfield úgy véli, hogy számos ok játszhat közre. Kezdve azzal, hogy a szülőknek egyáltalán nincs semmilyen kapcsolatuk a tanárral egészen addig, hogy azt hiszik, az iskola csak egészen kicsi szerepet játszik a gyerek életében, és úgy tekintenek a tanár „szolgáltatásaira”, mint mondjuk egy vízvezeték-szerelőére.
A másik ok pedig az lehet, hogy a szülők ezekre a dolgokra magánügyként néznek, és kissé szégyellik is a történteket. Azt gondolják, a tanár sem tud segíteni megjavítani mondjuk a házasságukat – mondja Maxfield. Csak sajnos ezzel figyelmen kívül hagyják, hogy a gyerek viselkedése úgyis meg fog változni, amit a tanár észre fog venni, és alighanem eltöpreng majd rajta, hogy mi a csoda folyik itt egyáltalán. Végül pedig lehetséges, hogy attól félnek, hogy a tanár az egészet alkalmatlankodásnak venné.
Nézzük a másik oldalt. A felmérés során azt tapasztalták, hogy azok a szülők, akik tényleg tudni akartak a gyerekük esetleges droghasználatáról, depressziójáról, lógásáról és más iskolai problémáiról, az esetek negyedében-felében kaptak csak tájékoztatást a tanároktól.
A tanulmányban Maxfield és Grenny szakember tanácsát is kikérte arról, hogy hogyan lehetne javítani a tanárok és a szülők kapcsolatát. Jeana Marinelli azt javasolta, hogy a szülők próbáljanak „túlkommunikálni” a tanárokkal: cseréljenek telefonszámot, és jelezzék, hogy mindent tudni szeretnének a gyerekről. A tanárnak pedig be kell mutatkoznia egyenként minden szülőnek, oda kell figyelnie a gyerekek családi dolgaira, erősíteni kell a bizalmat például dicsérettel, és időnként be kell hívni a szülőket az osztályterembe.
Ennek az egésznek az erkölcsi mondanivalója pedig annyi, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy csak felületesen ismerjük a gyerekünk tanárát. Mindannyian elfoglaltak vagyunk, de azért legalább a tanév elején szánjunk már rá egy kis időt, hogy kialakítsunk vele valamiféle kapcsolatot.
