Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a szülő üldözi a gyereket, mert sejti, néha füvezik, kialakul a felállás, mintha a gyerek jól járna, ha sikerül füveznie, a szülő pedig rosszul.
A kamaszkorról gondolkodva általában azon van a hangsúly, miben más a tizenéves kor a megelőző időszakhoz képest, és ilyenkor beszélünk arról, nagyobb szabadság kell a gyereknek. De azt se felejtsük el, a kölyök még nem felnőtt. Rendben van, hogy nagyobb önállóságot kap, de vajon hol van ennek a határa?
Nagy hibát követ el a szülő, aki egyszerűen leveszi a kezét a tizenéves gyerekről, mondván, amit eddig sikerült rajta alakítani, azt sikerült, innentől nincs semmi dolga. Közhelyszámba megy, hogy szükség van korlátokra, de valóban igaz.
Az a kölyök, akinek mindent lehet, egyrészt nem érzi magát biztonságban, ahogy egy meredek sziklafal mellett állva sem érezzük magunkat komfortosan, ha se korlát nincs, se a kezünket nem fogja senki. Másrészt megélheti úgy a nevelés elmaradását, mint a törődés hiányát. Az, hogy már nem is kérdezik, hogy van, mit csinál, mi van vele, nem annyira a szabadság jóleső érzését adja, inkább azt az érzést kelti, hogy egyedül maradt, nem foglalkoznak vele.
Már csak az a kérdés, milyen határok legyenek, és vajon másképp kell-e ezeket meghatározni, mint a kisgyereknél, és különbözzön-e a szankció.
A legfontosabb különbség a kisgyerekkorhoz képest, hogy már nem lehet tekintélyi alapon nevelni, és nem is szabad elvárni, hogy ez hasson, illetve nem érdemes megsértődni azon, hogy már másképp működnek a dolgok.
Ha a tizenéves apja, anyja vérig sértődik azon, hogy a gyerek nem tekinti autoritásnak, és belemegy abba az utcába, hogy visszaszerezze a tekintélyét, biztos, hogy egy végeláthatatlan kínlódás, játszmázás veszi kezdetét.
A kamasz mellett érdemes félretenni a szülői büszkeséget, mert épp az a dolga, hogy megkérdőjelezze mindazt, amit addig kritika nélkül elfogadott, hogy az addigi rózsaszín szemüveget, ami mindenhatónak és a legtökéletesebbnek mutatta a szüleit, lecserélje egy feketére, egy olyanra, ami felnagyítja a hibákat, olykor talán kissé el is torzítja.
Ha a szülőnek van elég önbizalma ahhoz, hogy bírja a strapát, például a kritikus megjegyzéseket, pökhendiséget, akkor előbb-utóbb lekerül a fekete szemüveg is, de ehhez várni kell pár évet.
Amikor a határok megszabása a kérdés, közelítsünk onnan, hogy az együttélésnek vannak bizonyos törvényszerűségei, mindenkinek be kell tartania bizonyos szabályokat. Ebben már ne a felnőtt-gyerek leosztáson legyen a hangsúly, hanem a közös normákon, amikbe valamennyi beleszólása a tininek is lehet.
Például közös norma, hogyha valaki szokatlanul későn ér haza, azt jelzi, azaz lehet követni nagyjából, ki hol van, mikor jön. Nemcsak a gyereknek nem szabad eltűnnie, a felnőtt sem teszi meg. Ha így tálaljuk, az másképp hangzik, mintha csak arról lenne szó, mi, felnőttek mit várunk tőle, mint gyerektől. Ugyanígy norma, hogy mindenki részt vállal a háztartási munkákból, és hogy senki sem zavarja extrém zajokkal, például éjszaka bömbölő zenével a másikat.
Mindez akkor működik, ha valóban képesek a szülők így tekinteni az együttélésre, azaz nem csupán üres retorikai fordulat, hogy „kisfiam, én sem bömböltetek zenét éjnek idején!”. A szülői attitűd a lényeg: a család egy rendszer, amiben mindenki részt vállal a maga életkori feladatai szerint.
Fontos, hogy a szabályok kialakításában a tizenéves is részt vegyen. Ha valami nem tetszik neki, mindenki érveljen, folyjon egyeztetés, próbáljanak meg egyezségre jutni. Ha érzi a kölyök, hogy komolyan veszik az igényeit, sokkal kevésbé áll elő lehetetlen kívánságokkal. Elsőre ijesztő lehet a szülő számára, hogy nem elég, ha egyszerűen megmondja, mit lehet, mit nem, már tárgyalni is kell.
De ha belegondol az ember, hamar rájön, miért működőképesebb ez. Ha a szülő üldözi a gyereket, mert sejti, hogy néha füvezik, és mindenféle módszert bevet a fenyegetéstől a nyomozáson át a könyörgésig, kialakul az a felállás, hogy mintha ellenérdekelt felek lennének, a gyerek jól járna vele, ha sikerül füveznie, a szülő pedig rosszul, egyikük lesz a győztes a küzdelemben, a másik veszít.
Ha viszont nyíltan beszélgetnek arról, mit lehet és mit nem, a gyerek fog ráérezni egy olyan közegben, ahol valóban komolyan veszik a gondolatait, hogy milyen nehéz érvelnie amellett, miért is lenne neki jó valami, ami bajba sodorhatja őt és a családot, aminek beláthatatlanok az egészségi kockázatai, és ami ráadásul meglehetősen költséges.
Ez is olyasmi, ami akkor működik, ha nem egy tekintélyelvű szülő szájából hangzik el, mint retorikai elem, hogy „na, mondd csak meg nekem, miért hiszed, hogy ez jó neked?!”, hanem valóban kíváncsiak a szülők, hogyan látja a gyerek ezeket a kérdéseket. Ez a megközelítés felelősséget ad a gyerek kezébe, rákényszeríti, hogy elgondolkodjon, mi éri meg, és mi nem, minek mi a következménye.
Aki megadja azt a bizalmat a gyereknek, hogy képes felmérni a valós érdekeit, és józanul mérlegelni, meg fog lepődni, mert a gyerekek sokszor szigorúbb szabályokat állítanak és büntetéseket vállalnak, mint amit a szülő javasolt volna.
Amikor nagyon nem tartja a szabályokat egy gyerek, az mindig valami rossz kommunikációs kör része. Üzenne vele valamit (akár azt, hogy több bizalmat, szabadságot kér, de lehet, hogy több törődést), amit a szülő hibásan dekódol. Ha nyílt és bizalommal teli a légkör, akkor van rá esély, hogy ne csak mi vegyük komolyan a gyereket, hanem ő is saját magát, sőt, még minket is.
Cziglán Karolina
pszichológus
