Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A téli öltöztetés, a tortúrává fajuló séták, és a bármilyen tevékenység két perces szakaszokban történő elvégzése például ilyen.
A kamaszokkal küzdő szülők, vagy a már unokákra ácsingozók néha talán elmerengenek rajta, milyen szép is volt, amikor a gyerekük még pici volt és aranyos, és felidézik, amint zabálnivalóan hurkás kis lábacskáin igyekezett a homokozó felé, vagy hogy milyen helyes volt háromévesen azzal a két kis copfjával.
Az alábbi néhány, a csecsemő- és kisgyerekkorral szinte törvényszerűen együtt járó dolog azonban talán még a legkeményebb ősanyákban is felidéz néhány olyan emléket, aminek hatására megrándul egy ideg a szemük alatt.
1. Maratoni öltöztetési szessönök télvíz idején
Az öltöztetés bármikor képes macerává fajulni (aki próbált mág négykézláb menekülő egyévesre harisnyát húzni, jól tudja ezt), és talán régen volt már, de valószínűleg minden gyerekes, főleg többgyerekes szülő fel tudja idézni – minden bizonnyal borzongva – a sokszor félóráig is elhúzódó öltöztetési porcedúrákat, amikor idegesen, izzadtan próbálták a lehető leggyorsabban feladni minden kiskorúra a sínadrágot, a pulóvert, a sapkát, a sálat. A kesztyűt, mint életünk megrontóját, külön kiemelném, mert ez az a ruhadarab – még az egyujjas változat is –, aminek a kézre varázsolásához feltétlenül szükséges a gyerek legalább minimális együttműködése, ami azonban az esetek nagy részében hiányzik. És az megvan, amikor végre mindenki (minket is beleértve) menetkész, erre a hároméves benyögi, hogy pisilnie kell, a kicsi meg csak csendben bekakil, de ez utóbbi már csak indulás után derül ki?
2. Tortúrává fajuló séták, öt méter/órás haladási sebességgel
Kétéves kor körül számos gyerek veszi fel azt az idegesítő szokást, hogy képtelenség velük eljutni A pontból B-be. Meg-megáll, körülnéz, tíz percekig bámul valamit, ami számunkra láthatatlan, képtelenség továbbhaladásra bírni, ha mégis sikerül, egy méter után sarkon fordul és elindul visszafelé, ha nagyon nógatjuk, hisztizni kezd, földre veti magát (a sárba, naná), végül mi hurcoljuk el az üvöltő, rúgkapáló gyereket a zöldségesig, ami egyébként 50 méterre van a házunktól. Mindennek haladó változata, amikor már ott van velünk babakocsiban egy kisebb is, plusz magunkkal vittük a lábbal hajtós kismotort, mert naivul abban bíztunk, hogy azon hajlandó lesz a nagyobbik emberi tempóban haladni. Nem így lett.
3. Ragadós dzsuva és káosz mindenütt
Milyen remek érzés úgy asztalhoz ülni, hogy a családban mindenki képes egyedül enni anélkül, hogy saját magát és a teljes környezetét összekenné az étellel, kiköpné, ami nem tetszik, dűtene-borítana, maszatolna! És amikor felkelünk az asztaltól, nem kell gőzborotvával letakarítani a romokat, csak betesszük a tányérokat a mosogatóba, és kész! A kisgyerekkor elmúltával egyre gyakrabban kapjuk magunkat azon, hogy a papucsunk nem ragad bele a valamikor észrevétlenül a padlóra lötyögtetett almalébe, senki nem ken macskakaját a falra, nem találunk félig elnyammogott izéket a kanapén. Nem kell különösebben rendmániásnak lenni ahhoz, hogy az ember nagyon hamar kezdje rohadtul unni az állandó dzsuvát és kupit, amivel a kicsi gyerekek járnak, illetve a non-stop, de legalább teljesen sziszifuszi takarítást.
4. Hajnali kelések
A csecsemők és a kisgyerekek többsége valamiért arra van programozva, hogy kora reggel keljen. A genetika nagy rejtélyeinek egyike ez, főként az a minősített eset, amikor hétvégén/ünnepnapon a szokásosnál is egy órával korábban kelnek. A járni tudók ezt megtetézik azzal, hogy berontanak a szülőkhöz, és izomból ráugranak a gyanútlan alvókra.
5. Folyamatos készenlét az ön- és közveszélyesség miatt
Nagyon le tudja terhelni az ember idegrendszerét, amikor egy fél pillanatra sem fordíthat hátat a gyerekeinek, mert ez alatt könnyedén kinyírják magukat vagy egymást, jobb esetben valami értékes tárgyat rongálnak meg jóvátehetetlenül. Persze a nagyobb gyerekek is válhatnak baleset áldozatává, de azért általában simán egyedül lehet őket hagyni annyi időre, amíg kimegy az ember pisilni, vagy leviszi a szemetet. És még csak nem is veszik zokon, amiért eltűnünk a szemük elől néhány percre, lásd a 6. pontot.
6. Az intim szféra totális megsemmisülése
Tegye fel a kezét, akinek sikerült annak idején egynél többször kényelmesen elvégezni kisebb-nagyobb dolgait a vécén (talán még könyvet is tudott olvasni!) anélkül, hogy egy visító kétéves tört volna rá, vagy egy zokogó másfél éves verte volna az ajtót, aki meg volt róla győződve, hogy az anyja örökre eltűnt a szeme elől, amikor bevonult a mellékhelyiségbe.
7. Bármely tevékenység kétperces szakaszokban történő végrehajtása
Roppant bosszantó, amikor semmit, de tényleg semmit nem tud az ember végigcsinálni, ha a gyerekei éber állapotukban vannak körülötte. Úgy ebédet főzni/teregetni/bármilyen munkát elvégezni, hogy kétoldalról kapaszkodnak a nadrágodba, vagy percenként kell berohanni hozzájuk az újból és újból felharsanó visítás és üvöltés miatt, hát elég lehangoló, és legfőképpen kimerítő. Nem véletlen, hogy sok kisgyerekes családban évekig nem készül például rántott hús, mert ilyen szöszölős, mancsolós kajákba egy idő után bele sem mer kezdeni az ember.
8. Folytonos sírás, nyűglődés, nyafogás, sivítás, hiszti + Anyaaaa! Anyaaa! Anyaaaaa!
Van az a pont, amikor a legbéketűrőbb, leginkább galamblelkű asszony is eljut arra a pontra, amikor úgy érzi, ha még egyszer kiejti a száján valamelyik gyereke azt, hogy anyaaaaaa!, menten lecsapja. Mindenkinek lehet rossz napja, a kisgyerekeknek is, csak ők sajnos ezt nem elvonulással, hanem egész napos minden apróságért bőgéssel, nyavajgással és más, roppantul idegesítő hanghatásokkal járó módon tudják csak kifejezni. Ebbe belegondolva már nem is olyan szörnyű egy hetekre megsértődő, és csendben duzzogó, vagy a világfájdalom szörnyű súlyától megnémuló kamasz.
Minek gyerek annak, aki ennyit sem bír ki?
Jól tudjuk persze, hogy vannak szülők, akik a fenteiek közül semmi hasonlóra sem emlékeznek, az én anyám például konokul állítja, hogy mi soha nem hisztiztünk, holott én is emlékszem néhány hisztire a saját részemről, ennek azonban csak két oka lehet: 1. az agyuk jó mélyre süllyesztette a kínosabb eseteket, mert így könnyebb megbirkózni a traumatikus évek emlékével; 2. hazudnak, mert cikinek érzik. Pedig mindenkivel megtörténik, hogy néha iszonyú nehéznek és kilátástalannak tart egy-egy helyzetet a gyerekeivel, hogy úgy érzi, kész, ennyi volt, nincs több energia, nincs több tartalék, lerágták a húsát és kiszívták az összes vérét. Nincs ezen mit csodálkozni, mert emberek vagyunk, és nem robotok. Mintagyerek és mintaszülő nem létezik. Ja, de. És mindjárt jönnek kommentelni.
