Az óvodai verekedés kérdésköre sok kisgyermeket és szülőt ér utol az alatt a három-négy év alatt, amit ebben az intézményben töltenek a kicsik: érthető, hogy ha valaki megtudja, hogy gyermekét megütik, ellökik, vagy másként tettleg bántalmazzák, azonnal aggodalom és bizony talán düh is eltölti.
A koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások fenekestül felforgatták a kisgyermekes családok életét: két év távlatából így emlékszünk vissza mindarra, amit megéltünk, és aminek máig sincs még vége.
Szeretnénk, ha a gyerekünk követné az utasításainkat, de azt nem, ha a későbbiekben bárki más szavára is a kútba ugrana. Eszes, gondolkodó embert akarunk nevelni, aki megtanul megfelelően mérlegelni az életben. Ehhez gyakorlásra van szüksége, amit mi tudunk számára biztosítani már a kezdetektől. Minél többet gyakorolhat, annál kevésbé fogja ezt a vágyát szófogadatlansággal kielégíteni.
Az első születésnapján történt. Apró kezeivel rámarkolt a kiságy rácsaira, izmait megfeszítve felhúzta magát, majd imbolygó léptekkel kiment a felnőttekhez a nappaliba. Így emlékszik vissza élete legkorábbi emlékére a bátyám. A beszámolóját minduntalan jóízű beszélgetés szokta követni a családi asztalnál. Jogosan ugratjuk a történet valóságalapját illetően? Vagy csak titkon irigyeljük a memóriája által megőrzött diadalittas pillanatokért?
A gyerekek gyakran nem hallgatnak a jó szóra, ha pedig felhúzzuk magunkat ezen, csak még inkább kiássuk a csatabárdot. Mi tehát a teendő?
A téli öltöztetés, a tortúrává fajuló séták, és a bármilyen tevékenység két perces szakaszokban történő elvégzése például ilyen.
