Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az első születésnapján történt. Apró kezeivel rámarkolt a kiságy rácsaira, izmait megfeszítve felhúzta magát, majd imbolygó léptekkel kiment a felnőttekhez a nappaliba. Így emlékszik vissza élete legkorábbi emlékére a bátyám. A beszámolóját minduntalan jóízű beszélgetés szokta követni a családi asztalnál. Jogosan ugratjuk a történet valóságalapját illetően? Vagy csak titkon irigyeljük a memóriája által megőrzött diadalittas pillanatokért?
Egy tavaly megjelent angol kutatás több mint 6500 résztvevőjének 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a legkorábbi emléke kétéves koránál előbbről származik. Sokan közülük képesek voltak felidézni olyan epizódokat, amikor csecsemőként kikukucskáltak a babakocsiból, járni tanultak, vagy éppen szerető kezek a pelenkájukat cserélték ki. Bár a legtöbb ember szívéhez közel állnak ezek az emlékek, a tudósok szerint aligha lehetnek igazak.
Éretlen még az idegrendszerünk
Tudományos körökben elfogadott, hogy az önéletrajzi emlékek képződése csak hároméves kor utántól lehetséges. Ezt megelőzően ugyanis a kicsik agya fiziológiailag nem alkalmas még az ilyen típusú emlékek formálására, kódolására és tárolására; az emlékezeti működésekért felelős agyi területek érése javában zajlik. Más elméletek szerint az idegrendszer fejletlenségén túl az is hozzájárulhat a gyermekkori amnéziához, hogy máshogy észleljük a világot, mint felnőtt korunkban. Előfordulhat tehát, hogy képződnek bizonyos emléknyomok a korai életszakaszban, de ezekhez később már nem vagyunk képesek hozzáférni. Egyes szerzők éppen ezért egészen odáig mennek, hogy azt állítják: a megbízható, tisztán autobiografikus (a személyes életünk eseményeken alapuló) emlékeink keletkezése tulajdonképpen csak 5-6 éves korunkra tehető, az azt megelőző időszakról maximum töredékeket tudunk visszahívni.
Az emlékezéshez szükség lehet szavakra
A kora gyerekkori emlékezet tanulmányozásának egyik legnagyobb módszertani nehézsége, hogy kevés a jelen időben zajló, ok-okozati kapcsolatot is vizsgálni képes kísérlet, inkább felnőttek retrospektív beszámolóit szokták vizsgálni a kutatók. Ezt a hiányt pótolta némileg Simcock és Hayne 2002-ben publikált munkája. A szerzők 3 évesnél fiatalabb gyerekek számára szerveztek érdekes és újszerű programokat, majd arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire képesek felidézni a lurkók ezeket az eseményeket a későbbiekben. Noha a kicsik a preverbális memória bizonyos jeleit mutatták (például megváltozott testi reakciókat adtak bizonyos ingerekre), sem 6 hónappal, sem 1 évvel később nem voltak képesek az élményeik nyelvi megfogalmazására. Ennek híján pedig lehetetlen, hogy felnőttként el tudják mesélni ezeket az emlékeket. De akkor mégis mi az, amit hallunk, amikor valaki ilyen emléket oszt meg velünk?
Elménk kipótolja a hiányzó részeket
A legkorábbi emlékeink minden bizonnyal fragmentumokból összegyúrt agyszülemények. Megeshet például, hogy a szeretteink rólunk ismételgetett történetei, esetleg a családi album fényképei annyira belemásznak a fejünkbe, hogy a saját eredeti emlékünkként kezdünk el tekinteni rájuk. Az is lehetséges, hogy a későbbiekben tudunk meg valamit a csecsemőkorunkról vagy a babákról általában, és az új információ egy idő után autobiografikus jelleget kezd ölteni. Bárhogy is legyen, a kitalált emlékeinket pont ugyanolyan valóságosnak tudjuk érezni, mint az igaziakat: a legkorábbi élményeit teljes átéléssel elmesélő személy semmi esetre sem hazudik. Agyi képalkotó eljárások segítségével azt is kimutatták, hogy a kitalált emlékek előhívása közel ugyanolyan idegrendszeri aktivációt eredményez – beleértve az események memorizálásában szerepet játszó hippokampusz működését is –, mint a valóságos emlékek felidézése. Ha a megtévesztésig hasonlítanak egymásra az igazi és a hamis emlékeink, mennyi esélyünk van megkülönböztetni őket? Érdemes-e egyáltalán próbálkoznunk?
Néha pont a komplexitás az, ami árulkodó
A kora gyerekkori emlékeket sok esetben éppen a bonyolultságuk, a cizelláltságuk teszi gyanússá. Ha egy kétévest megkérdezel, hogy mi történt vele pár hónappal ezelőtt, minden bizonnyal nem fog tudni elmondani neked egy több lépésből álló, részleteket is tartalmazó eseménysort. Ugyanakkor a szenzoros élményekben gazdag emlékek hajlamosak igaznak bizonyulni. Általában annál elevenebben él bennünk egy momentum, minél többféle érzékszervi élményt tudunk kapcsolni hozzá: a látáson és halláson túl tapintási, szaglási vagy éppen ízlelési tapasztalatokat is.
Attól még lehet fontos, hogy nem feltétlenül igaz
A legkorábbi emlékeink kapcsán talán nem is az a legrelevánsabb kérdés, hogy mennyire igazak. Érdemes átgondolni azt is, hogy milyen funkciót látnak el az életünkben. Lehetséges, hogy magabiztossággal töltenek el minket, az énhatékonyság mélyen gyökerező érzésével, mert egy olyan történést örökítenek meg, amikor képesek voltuk megoldani egy helyzetet. Megeshet, hogy ezek az emlékeink a másokhoz fűződő szeretetünk ősszimbólumai. Amikor rájuk gondolunk, újra átélhetjük, hogy a világ alapvetően egy biztonságos hely, ahol számíthatunk a többi ember törődésére. Persze az is előfordulhat, hogy a legkorábbi emlékeink fájdalmasak, felkavaróak. Ilyenkor fontos lehet hallgatni arra a jelzésre, amit képviselnek, majd dolgozni azon, hogy a múlt darabkái a helyükre kerüljenek.
Objektív emlékek amúgy sem léteznek
Az emlékeket amúgy sem úgy érdemes elképzelni, mint a valóság tényszerű lenyomatait. Egyrészt a múltbéli eseményekről alkotott reprezentációink dinamikusan változnak az újonnan megszerzett információk birtokában. Másrészt a történetünket mindig a jelen pozíciójából alkotjuk meg: a jelenünk fogja meghatározni azt, hogy egyáltalán mely események emelkednek ki az élményanyagunkból, mi az, ami bekerül a narratívánkba. Az elménk óhatatlanul arra törekszik, hogy a dolgoknak előzménye, az énünknek pedig időbeli folytonossága legyen. Igyekszik egy koherens sztorit gyúrni az életünkből: jelentéssel ruházza fel a legértelmetlenebb élményeinket is, hidakat képez bennünk ott, ahol a kétségbeesés szakadékai tátonganak.
Az is hat ránk, amire nem emlékszünk
Ha nincsenek is megbízható, szavakba önthető emlékeink életünk első három évéből, ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne hatna ránk ez az időszak. Valójában olyan események zajlanak ilyenkor, amik meghatározóak lehetnek az egész későbbi pszichés működésünkre nézve. Életünk első évében megalapozódhat bennünk a bizalom érzése és a remény, hogy bátran hihetünk a vágyaink teljesülésében. A szobatisztasággal pedig megélhetjük azt, hogy önállóak, kompetensek és produktívak vagyunk. Tulajdonképpen a világon az első dolog, amit képesek vagyunk kontrollálni, az a saját bélműködésünk. Ha ezt a kihívást sikeresen megoldottuk, az életünk más területeit is képesek lehetünk irányítani.
Attól még, hogy nem emlékszünk rájuk, az ennél jóval korábbi élményeink is leképeződnek a tudattalanunkban: a születésünk körülményei, a magzati időszak eseményei, vagy éppen a családi mitológia azon szereplőinek a lelki öröksége, akiket talán már nem is volt alkalmunk személyesen megismerni. Történetünk szálai messze túlfutnak az emlékezetünk által szabott határokon.
