Az egészséges viszonyulás testvérek között gyermekkorban az ambivalencia, bármilyen meglepő is ez. A szülő dolga nem kiakadni a negatív érzelmeken.
Sok szülőnek kissé összeszorul a gyomra, mikor arra gondol, gyermeke vagy gyermekei hogyan fogják fogadni az úton lévő kistestvér érkezését. Ha már több gyereke van, főleg a legkisebb szempontjából merül ez fel dilemmaként. Persze akkor is érzékeny téma a több gyerek közül a nagyobb beavatása, ha az ő kistestvére pici korkülönbséggel érkezett, ezért tudatosan ő is most fogja először megélni, milyen, ha valakinek kistestvére születik. De általában mégis az a legkényesebb kérdés: a jelenleg legkisebbet hogyan készítse fel az ember a trónfosztás elfogadására.
Először is érdemes átgondolni, mi az ember célja a felkészítéssel. Jó cél, hogy megmaradjon a bizalom, hogy ne traumatizálódjon a gyerek, hogy értse, és idővel valamelyest fogadja el a helyzetet.
Azonban nem jó cél, ha a szülő terve az, hogy úgy ágyazza be a baba érkezését, amitől a nagy majd csakis pozitív érzelmekkel várja majd a kicsit, nem fog rá haragudni, nem lesz féltékeny, sőt, boldogan segít az ellátásában. Utóbbi forgatókönyv a valóságban nem létezik, legalábbis az egész egyszerre nem. Lehet, hogy sokszor szívesen segédkezik, mert ez megerősíti a nagytestvéri identitását, és ez is egyfajta kapcsolódás anyuhoz, apuhoz (meg amúgy is szeret mindenfélében segíteni), de ezzel megférnek az ellentmondásos, negatív érzelmek is, az is, hogy olykor a pokolba kívánja a kis riválist.
Ha mégis csak öröm és szeretet jelenik meg a nagytestvér magatartásában, az annak a jele, hogy valamiért azt hiszi, nem engedheti meg magának a kínosabb érzelmek kimutatását, például, mert ez szülői szankciót, szeretetmegvonást, értetlenséget vonna maga után.
Az egészséges viszonyulás a testvérek között gyermekkorban az ambivalencia, bármilyen meglepően is hangzik ez. Ez aztán csitul, ahogy megértik, nem a másikon múlik a boldogságuk, és már egymás köreit nem zavarva képesek együtt, illetve felnőttként már külön élni. De ez nem a születés pillanatában kezdődik. A szülő nem teheti teljesen simává, problémamentessé a nagy számára a kisgyerek fogadását, de megkönnyítheti a nehéz időszak átélését, az érzelmek feldolgozását.
Az első kérdés, hogy mikor szóljon az ember a tényről, úton van a kistestvér. Vannak érvek amellett, hogy rögtön mondjuk el, így elkerülheti a szülő a gyerek számára szorongató titok képződését. Ugyanakkor az is érthető, ha valaki a tágabb családdal nem osztaná meg azonnal a hírt, a gyerektől, gyerekektől pedig aligha várható, hogy ne szólják el magukat.
Egy biztos: ne akkor avassa be a szülő a gyereket, mikor már gömbölyödik a pocakja! A titkokat jó kerülni, még ha alapvetően örömteli titokról is van szó. Nem beszélve arról, hogy a halogató szülő épp nem az öröm, hanem a szorongásai miatt halogat, amit a gyermek érez, de információ hiányában nem tud vele mit kezdeni. A gyermek érdeke előbbre való kell, hogy legyen, mint az a szempont, hogy mit tud meg tőle a nagynéni. Például, ha az anyuka gyakran rosszul van, hány, és ez aggasztja a gyereket, nem szerencsés gyomorrontásra hivatkozni, mert a hazugság okozta feszültség megjelenik a családi térben, és szorongást kelt a gyermekben.
Van olyan szülő, akit zavar, hogy a bejelentéssel: kistestvér várható, egyben a szexuális felvilágosítás kényszerét is megteremti. Hiszen honnan tudja, hét hónap múlva jön a kistesó, pláne, miért kell majd bemenni a kórházba pár napra, ha a gólya hozza? Nem beszélve arról, hol van most a gyerek, ha a pocakban növekszik, hogy fog onnan kijönni? Ezekre mind érdemes válaszolni, ezek a gyerek számára nem kínos kérdések, ha csak a szülő nem teszi azzá.
Minden hazugság valamiféle fal szülő és gyerek között, ami senkinek sem tesz jót. Ennek kapcsán is érthető az anya aggódása, hogy épp nagy társaság előtt fogja felhozni a gyerek, tudták-e, hogy augusztusban anya puncijából elő fog bújni egy kisbaba, aki az ő kistestvére lesz. De mi a fontosabb, a kínos percek elkerülése, vagy a gyermekkel való kapcsolat?
Van néhány dolog, amit jobb elkerülni. Például úgy beállítani a kis jövevényt, mint ajándékot, amit kifejezetten a nagytestvér kap. Lehet, hogy ő is várja a baba érkezését, de mégis faramuci dolog úgy tálalni, mintha a cél a neki való örömokozás lenne, miközben a szülő sejti, milyen nehézségeket fog jelenteni a nagy számára. Az ajándék-gondolat egyrészt nyomást helyez a gyerekre, hogy örülni kell neki, másrészt azt is mondja, hogy ez őneki, őérte van, innentől kezdve jogosan kérdezheti a testvér, ha mégsem kéri, miért nem lehet visszaküldeni, kidobni a kukába.
Szintén kerülendő a riogatás, ami a ló túlsó oldala. A szülő, aki szeretne tudatos lenni, és tisztában van vele, hogy a gyermeket megviseli, hogy kevesebb figyelem, idő jut rá, szükségét érezheti, hogy elkezdje felvázolni a várható nehézségeket a gyermek előtt. Ez nem olyasmi, amivel előre meg tud birkózni a gyerek, inkább csak szorongást ébreszt benne, hogy valami rossz közeleg. Lehet felkészíteni, de mindenképp pozitív végkicsengéssel, olyasmivel, ami feloldja a nehézséget, és érzékelteti, nem marad egyedül a problémájával a csemete. Például megjegyezhetjük, hogy biztos sokat kell majd foglalkozni a babával, de mindennap lesz olyan idő, amikor csak rá figyelünk. Lehetőleg kössük is valamihez, hogy mikor számíthat erre az időszakra.
Valójában inkább a szülőnek kell készülnie arra, hogyan kezelje a helyzetet, mikor megérkezik a jövevény, kevésbé szorul felkészítésre a nagytestvér, mert neki azzal segítenek legtöbbet a szülők, ha természetesen, ijedség nélkül tudják fogadni az ilyen-olyan, nem mindig pozitív érzelmeket és megnyilvánulásokat.
