Freitalba cuccoltunk, kismacskával és palacsintával könnyen beilleszkedtünk. Viszont ennyi kutyaszart még Magyarországon sem láttunk, és részeg vendégmunkásokkal is találkoztunk.
Voltak fennakadások, de végül sikerrel elköltöztünk a németországi Freitalba. A lakás, amit kibéreltünk, hatunknak kicsi, de legalább tiszta, egyszerű és szép. Én egyébként egészen a beköltözés pillanatáig izgultam, mert a tulaj elég lazán kezelte a dolgokat: az ingatlan megtekintésekor nem volt nála semmilyen papír, így foglalót sem fogadott el. Férjem úgy utazott vissza Magyarországra, hogy volt egy szóbeli megegyezés, a kéthavi kauciót pedig otthagyta Drezdában élő nővéremnél, hogyha megérkezik a tulaj által aláírt szerződés, akkor egyből át lehessen neki nyújtani az összeget. Igen ám, de a pasi hosszú ideig nem jelentkezett, az smsekre sem reagált, nekem pedig volt már korábban hasonló tapasztalatom, amikor a főbérlő megijedt a három gyerek miatt, és mindenféle ígérgetések ellenére az utolsó pillanatban másnak adta ki a házat. Mint utólag kiderült, felesleges volt ezen stresszelni, a tulaj csak nyaralt, a szerződés hetekkel később ugyan, de végül befutott emailben, és a foglaló is a gazdájához került.
A 75 négyzetméteres, teraszos, kertkapcsolatos, külön pincés, külön tárolós, mosókonyhás és konyhabútoros, kulturált környezetben lévő otthonunkat rezsivel együtt 520 euróért (kb. 160 ezer forintért) béreljük havonta. Ez nevetségesen alacsony összegnek tűnik azok után, hogy Pesten laktunk már nem sokkal olcsóbban panellakásban is, egy olyan lépcsőházban, aminek liftjébe folyamatosan behugyozott valaki, a folyosót teleszemetelték, és üvöltözés volt reggeltől estig. Költözködéskor úgy gondoltuk, egy évet akkor is kibírunk itt, ha hasonló szomszédokat kapunk, de egyelőre kellemesen csalódtunk.
Kismacskával és palacsintával könnyű beilleszkedni
A hatlakásos házban főként németek laknak, egy török család él közvetlenül felettünk, a háromgyerekes anya a lépcsőház gondnoka. Már az első nap nagyon sokat segítettek mindenben, aztán, amikor épp megfordult a fejemben, hogy kedvességüket valamivel viszonozni kellene, egy köménymagos lepénykenyér várt minket reggel, egy szatyorban a kilincsre akasztva. Aznap délután egyébként mindenki nutellás palacsintával tömte magát az udvaron, órákon keresztül sütöttem a szomszédoknak a sokak számára még ismeretlen finomságot.
- Anya, hogy van németül az elefánt?
Mondták már a lányok, de elfelejtettem.
- Elefant.
- Ja...
A gyerekek pillanatokon belül beilleszkedtek a közösségbe, mondjuk ehhez nagyban hozzájárult a hathetes kismacskánk, aki kölyökmágnesként funkcionált. A török kislányok és az enyémek egy-két napig némán simogatták egymás mellett Cukit, aztán egyik pillanatról a másikra megtört a jég, kézzel-lábbal kommunikálni kezdtek, majd lassacskán egy-egy újonnan tanult német szó is elhagyta a gyerekeim száját. Leginkább Rozi találta fel magát a helyzetben, őt nagyon izgatja a dolog: ha valamit szeretne elmagyarázni a barátnőinek, hozzám jön, kérdez, leírja és bemagolja a mondatot, vagy épp csak felolvassa a papírról. Már a közeli élelmiszerboltba is egyedül jár bevásárolni, ha valaminek nem tudja a nevét, előkeresi a szótárból, felírja egy cetlire és felkutatja a polcokon. Legutóbb kétszer fordult, mert a tejfölre több kifejezést is talált, de csak egyet írt le, arra nem lett találat, hazarohant leírni a többit, így aztán csak meglett, amit keresett.
Férjem is lelkes, ráadásul a sikerélmény sem marad el, pár hónap nyelvtanulás után maga intézte a lakcímkártyáját, bankszámlát nyitott és új autót is vásárolt – mindezt németül. Ha rákényszerülök, én is használom a nyelvet, amit cirka tíz évig tanultam, de bőven van még hová fejlődni. A szász dialkektust ráadásul meg kell szoknom, van, hogy kukkot sem értek abból, amit mondanak, ilyenkor általában visszakérdezek, a németek pedig ugyanolyan gyorsan, de dupla hangerővel elismétlik nekem a kérdést. Múltkor becsöngetett hozzánk egy pasi és egy vécékefét nyújtott át pár szó kíséretében, fogalmam sem volt, miért. Mindenesetre megköszöntem a kedvességét és zavart arccal csuktam be az ajtót. (Később persze kiderült, hogy a férfi a ház karbantartója, aki a fürdőszobához járó vécékefét hozta nekünk, mert az minden lakáshoz jár, de a költözésünkkor nem volt ott.)
A német kutyaszar is csak kutyaszar
Lassacskán sikerül belakni a lakást is, ami egyelőre rongyszekrényekkel van tele, a férjemmel pedig matracon alszunk – a sok kiadás mellett majd a következő hónapban lesz miből ágykeretet venni. A pakolászás és a munka mellett sokat kirándulunk, már bejártuk a környéket, ami magasból nézve olyan, mint a PIKO-katalógus giccses terepasztal-fotói annak idején. Sajnos hülyék errefelé is vannak: a mellettünk lévő utcában általános a részeg vendégmunkások látványa – remélem, mihamarabb végeznek, bármit is csinálnak. Moritzburgban pedig lehetetlen küldetés letelepedni a kastélyparkban, ugyanis tele van kutyaszarral, amit sem az idióta gazdák, sem a fenntartók nem szednek fel. Nem vicc, lépésenként három ürülékbe lehet botlani, ennyire durva helyzetet még Magyarországon se tapasztaltam soha, sehol.
Ugyan csak két hete élünk Drezda mellett, nagyjából feltérképeztük az árakat. Ruházni nem lesz olcsó a kölyköket, a kaja viszont ezen a környéken teljes mértékben megfizethető, sőt. A heti nagybevásárlás kevesebbe fájt a Kauflandban, mint a Tescóban, úgy, hogy Magyarországon sem a legolcsóbb dolgokat vettük. Az internet/tévécsatorna-díj viszont nem kellemes, a netért 30 eurót (kb. 9300 forintot) kell pengetni, ehhez jött a tévé – amihez a férjem ragaszkodott, hiszen tanulni, gyakorolni akarja a nyelvet –, úgyhogy a csatornák plusz a telefon még 20 euróval (kb. 6200 forinttal) dobja meg a kiadást. Ehhez képest Csepelen 6 ezer forintot fizettünk ugyanezekért és még a Barátok köztet is tudtam nézni, muhaha.
Mindent összevetve jó itt, egyelőre olyan, mintha nyaralnánk, így pedig, hogy családostul költöztünk Freitalba, a kezdetektől fogva hazajövünk, amikor belépünk a lakásba.
