Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kényelmes azt hinni, hogy a feminista veri magát és köpköd a férfiakra, de ez nincs így. Interjú Takács Hajnallal.
Takács Hajnal a harmincas évei végén járó, kisportolt, szőke, tetovált, hívő keresztény nő, akit úgy megvert a párja, hogy elszakadt mellében a szilikon. Első hallásra nem éppen hétköznapi történet. Hajnal nemrég megjelent Az asszony verve című könyvéből azonban kiderül, hogy nagyon is hétköznapi: a bántalmazó kapcsolatok mindennapiak, forgatókönyvük pedig kísértetiesen hasonló, a külsőségek változnak csupán. A könyvben bántalmazott nők történetei szerepelnek, és bár a szerző kivételével kilétüket homály fedi, maguk a történetek egytől egyig igazak.
Hajlannal a saját történetéről és arról beszélgettünk, miért írta ezt a könyvet, mire számít, mit lehet elérni azzal, ha beszélünk erről a témáról.
Nem úgy nézel ki, mint akit csak úgy meg lehet verni. Erősebb volt nálad a pasas?
Az én bántalmazóm nem volt egyáltalán izmos, vagy az átlagosnál erősebb. Mégsem védekeztem és nem ütöttem vissza. Egyszerűen azért nem, mert az a magatartás annyira távol áll tőlem, hogy megbénított a döbbenettel vegyes félelem.
Nem számít a testi erő, a bántalmazó kapcsolatok a hatalomról szólnak és a bántalmazónak mindegy, hogyan szerzi meg a hatalmat. Gazdasági-, lelki terrorral, önbecsülésünk csonkításával, vagy testi erőszakkal.
Sok nővel beszéltem azóta, és egyöntetűen álltjuk, hogy van valami félelmetes ilyenkor a bántalmazó tekintetében, ami a legtöbb esetben kioltja a természetes védekezési reflexeket. De ahogy belőlem nem nézed ki, hogy meg lehetett verni, úgy a bántalmazók többségéből sem nézed ki elsőre, hogy verik a párjukat.
Akkor mi számít? Úgy értem, mi segíthet egy nőnek abban, hogy elkerülje az ilyesmit?
Én a prevencióban hiszek. Nagyon egyszerű ismérvei vannak az ilyen lényeknek, mégis annyira belesimulnak a hétköznapokba, hogy elsiklik a figyelmünk felettük. Az emberi méltóság tisztelete alapvető, a szabadság, az élet tisztelete szintén – és akiből ez hiányzik, az jó eséllyel tudhat magáénak még számtalan más bántalmazói jellemzőt is.
Belefutni nagyon könnyű, mert patakokban folyik a rózsaszín a tévéből, a nagy romantikus filmek elhazudják nekünk, hogy jön majd a hercegünk, közben a környezet nyomást tesz ránk, hogy éljünk normálisan, szépen családban – és az egész közben csak a mi saját belső szavunkat kussoltatjuk el. Ha hallgatnánk rá, akkor ösztönösen nem kezdenénk ilyen lényekkel, csakhogy a rossz minták, az elvárások, a megfelelési kényszer megalkuvásra késztetnek.
Mit tegyek, ha a barátnőm bántalmazó kapcsolatban él? Mondogatom neki, hogy hagyja már ott, de mindig csak védelmezi. Legszívesebben hagynám a fenébe, egye meg, amit főzött.
Sok embernek fogalma sincs arról, hogy bántalmazó kapcsolatban él, mert egyszerűen nem veszi észre. Mások tudják, hogy nem jó nekik, de nem mernek segítséget kérni, mert egész életükben olyan vacak szövegeket hallgattak , mint „az asszony köténye azért olyan nagy, hogy eltakarja a férje hibáit”, meg „mindenhol elcsattan egy pofon”.
Megengedőek vagyunk bizonyos dolgokkal „mert hát ilyen a világ” – és közben elfelejtettük, hogy egyáltalán nem ilyennek lett teremtve. Gonosz világban gonosz dolgok történnek, és ahogy a gonoszsághoz hozzászokunk, úgy hagyjuk magunkat elnyomni. A bántalmazottak sokszor falakba ütköznek már az első segítségkérésnél, és legtöbbször ezek után már nem próbálkoznak többet, csak tűrnek csendesen.
Ha a barátnőd bántalmazó kapcsolatban él, az a te megítélésed szerint az. Ő lehet, hogy nem érzi annak. Belülről ő máshogy látja és ennek is meg van a maga logikája. Azért védi az agresszort, mert felismerni azt, hogy ilyen mélyen megaláznak emberi mivoltodban nagyon fájdalmas. Olyan szembesülés önmagaddal, amiben szinte magadat árulod el.
Azt gondolom, hogy mivel a bántalmazók az önbecsülést veszik el elsők között, ezért azt kell visszaadni a bántalmazottnak. Ha visszatér az önbecsülése, akkor magától is fog lépni, de az ilyen kapcsolatok sajátos dinamikája miatt sokszor csak segítséggel tud. Nagyon fontosnak tartom a környezet felelősségét abban, hogy megtámassza az ilyen kapcsolatból kilépő embert, és soha ne kérdőjelezze meg az érzéseit, vagy a fájdalmát, azokat ne bagatellizálja el, mert ezek ténylegesen nagyon súlyos veszteségek.
Biztos voltam benne, hogy álnevet használsz, de mint kiderült, saját névvel, arccal vállalod a könyvet. Miért?
Azért vállaltam a nevem és az arcom, hogy senki ne hivatkozzon arra: valami némber írogat itt valami kitalált sztorit, és az egész nem is igaz, csak fikció. Hát nem az. A könyvben minden történet hiteles, ahogy a borítón is valóságos látleletek futnak szövegként. Vádiratot akartam. Azt akartam, hogy lássa a világ, hogy ilyen van, létezik.
És sok embert érint. Nőket, gyerekeket és férfiakat is: mindenkit. Ez a jelenség, a bántalmazás mindenhol ott van. Azért adtam az arcom hozzá, hogy senki ne meneküljön a valóság elől: a történetek igazak, ahogy én is az vagyok. Igazi a nevem és az arcom is.
Főként az Újrakezdés facebook-csoport segítségével gyűjtöttél történeteket bántalmazott nőktől. Mi ez a csoport? Egymást uszító feministák titkos szövetsége?
Az Újrakezdés Csoport egyfajta ön- és egymást segítő társaság, az a civil réteg, aki többet tett eddig a bántalmazottakért, mint az erre hivatott hatóságok és közpénzből működtetett szervek.
Több száz tagja van, segítik egymást tanácsokkal, tapasztalattal, lelki támasszal és tárgyi eszközökkel is. Olyan emberek gyűjtőhelye, akik megjárták a saját poklukat már. Egy részük kijött belőle, és így tud segíteni abban az útvesztőben, ami a bántalmazás kezdetétől a teljes felépülésig tart. Mások még benne vannak a bántalmazó kapcsolatban, és olvasva a túlélők történeteit egyre nagyobb felismeréseket szereznek, erősödnek meg önbecsülésükben és érnek meg a lépésre.
Amikor elkezdtem írni a könyvet, még nem nagyon beszéltek – és biztos vagyok benne, hogy nekem sem szólaltak volna meg, ha nem lettem volna egy közülük. Most azt látom, hogy egyre többen vállalják fel a bántalmazottságukat, és így szépen gyógyulnak is belőle. Szeretném, ha még többen kinyitnák a szájukat, mert a jelenség amilyen hatalmas, pont annyira elhallgatott annak a valós működése. Azt akarom, hogy értelmetlen legyen a „miért marad” kérdés.
Kényelmes lenne azt hinni, hogy feministák verik magukat és köpködnek a férfiakra, de ez közel sincs így. Itt emberek vannak, emberi érzésekkel és tartással. Olyan közösség, amit csak a közös tapasztalat tud építeni.
Arra még csak-csak lehet válaszolni, miért maradnak benne a nők ezekben a kapcsolatokban, a gyerek miatt, vagy nincs hova menniük, de amit nagyon nehéz megérteni: ha már egyszer eljöttek, miért mennek vissza?
Azért, mert magukra maradva, egy súlyos lelki és sokszor testi traumás sérüléssel tetézve nincs, aki segítő kezet nyújtana nekik. Magukra hagyja őket a társadalom, a környezet, megbélyegzi és elítéli őket. Ennél a halál is jobb – és a halál ebben az esetben az a koporsó, amit a bántalmazójuk ácsolt nekik. Ezért mennek vissza. Én azért nem mentem vissza, mert a környezetemben voltak, akik nem bélyegeztek meg, nem ítéltek el, és elismerték az érzéseim és fájdalmaim jogosságát. Mellettem voltak, amikor kellett.
Egy ilyen kapcsolatban és utána is az ember esik és kel egyfolytában. Létfontosságú, hogy legyen mellette szerető, megértő és támogató környezet. Ha ez nincs és hiányzik az emberből az élni akarás, akkor a magára hagyott áldozatból nem lesz túlélő.
Miért „az asszony” verve, miért erőltetjük ezt a nemi megkülönböztetést?
Azért mert erre a bántalmazó jelenségre, ennek a hétköznapiságára még mondásunk is van, olyan régről kódolt: pénz számolva, az asszony verve jó. Egy mondásban két veszélyes hazugság: a pénz nem határozhatná meg eredetileg az élet minőségét, mégis ez ad értéket a létnek – és ez legalább annyira nem jó, mintha verik az asszonyt.
A könyvben több helyen is leszögezem, hogy a bántalmazás nemtől független szerintem. Végül is mindegy, kit bántanak, hiszen az az alapvető emberi létet sérti. Meg kell látni, hogyha levesszük a kapcsolati erőszakról a nemi szerepeket, akkor sima, egyszerű bűncselekmények maradnak: önbíráskodás, szabadságkorlátozás, zsarolás testi erőszak, testi sértés. Életellenes cselekedetek.
Több történetedben gyerekek is szerepelnek. A Te lányod már 18 éves volt, amikor a barátod megvert téged, és nem élt veletek. Tudott róla? Mit szólt hozzá?
A verést születésnapomra kaptam, így szinte azonnal tudott róla. Nem mondom, hogy egyből együttérző volt, mert olyan döbbenetes volt az egész, hogy szerintem ő sem kapott hirtelen gyújtást, ahogy a családom és a barátaim sem. De ott volt velem, amikor kellett, segített költözni, és kapott jó adagot abból a traumából is, ami kiütött rajtam a költözés után.
Sokan úgy gondolják, hogy a bántalmazó férfiak megszelídülnek, ha gyerekük születik. Pont az a baj a mai nőkkel, hogy nem szülnek, pedig ha a hagyományos női szerepet követnék, kevesebb pofon csattanna.
Mit nevezünk egyáltalán hagyományosnak? Nem hiszem, hogy egy egyenrangú kapcsolatban bármiféle jelentősége lenne bármilyen szerepnek, hiszen eleve nem játszanak szerepet, hanem önmagukat adják. Lehet, hogy a nő utál főzni, de a pasi meg szeret – már nem hagyományos a szerepkör és mégis működik, mert kölcsönösségen és megértésen alapulnak.
Az esetek nagy százalékában a bántalmazás a terhesség középső szakaszában kezdődik. Én nem láttam még olyan bántalmazó kapcsolatot, ahol megoldás lett volna a gyerek – de olyat elég sokat láttam, ahol a gyerek szinte kezelhetetlen volt a szülei közt lévő feszültség miatt. Mégis kinek jó ez? Miért kell egy kis életet is behajtani a saját szarunk alá ahelyett, hogy előbb önmagunkkal szembenéznénk? Sok olyat láttam, ahol a bántalmazó a gyereket fegyverként használja, egyszerű eszközként, amivel kizsarolhat magának dolgokat. A bántalmazó – mivel nem tiszteli az életet – ezért a gyermeki létet sem tiszteli. Ezért van az, hogy nem egy esettel találkoztam, ahol a férfi szétrúgta a nő hasában a közös gyereket. És ezért van az is, hogy nem éreznek gátlást azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek végignézik-e az anyjuk megverését, vagy merő kivagyiságból éveket huzakodnak a gyerekelhelyezésen.
A könyvben szereplő gyerekek egy része együtt menekül anyával, másokat anyukájuk hátrahagyni kényszerül, és sokszor anyuka a gyerek kedvéért marad együtt apával. Te hogy látod, mi a legjobb a gyereknek?
Diszfunkcionális, javíthatatlan rendszerű családok felbomlásáért, ahol a tagok képtelenek a változásra - nem kár. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de azt látom, hogy a kényszeresen egyben tartott családokból sokkal több frusztrált gyerek nő ki, mint a felelősséggel és emberien szétvált családokból. Utóbbiból kevés van.
A gyereknek nyilván az a legjobb, ha szeretet veszi körül, de az igazi feltétlen szeretethez önmagunk ismerete is szükséges. Ha ez nincs meg, akkor mérgezni fogjuk őket, ahogy én is mérgeztem az én gyerekemet. Rengeteg traumát és frusztrációt köszönhet nekem, amit én okoztam azokból a frusztrációkból és traumákból, amit én is magammal hoztam. Remélem, ezzel a könyvvel valamelyest leszámoltam ezzel, még ha nem is tudom a múltat megváltoztatni.
A bántalmazó férfiak általában szegény, alkoholista munkanélküliek vagy sikeres férfiak is lehetnek köztük? Néhány történetben különösen titkolod a bántalmazó kilétét. Ezek közismert személyek?
A könyvben egy kisebbségi története sincs, a legtöbb egyáltalán nem iszik. Hétköznapi figurák, akikről senki nem feltételezné. A legnagyobb aljasságokat azonban olyanok követték el, akik megfelelő kapcsolati rendszerrel és anyagi háttérrel rendelkeztek ahhoz, hogy megúszhassák tettüket. Mindegy, hogy kik: tele van velük a társadalom.
Következetesen túlélőknek nevezed a bántalmazott nőket, és nem áldozatoknak. Szándékos?
Igen, szándékos. A felismerést a Judith Herman: Trauma és gyógyulás című könyvéből kaptam. Ez a könyv mérföldkő volt a gyógyulásomban, és a mai napig segítséget ad. Amikor kijön egy ilyen helyzetből az ember, akkor eleve nyomorultnak érzi magát, áldozatnak, vesztesnek. Ha valaki rávilágít, hogy mindezek ellenére élsz, megmaradtál, akkor már túlélő leszel, és ez a látásmód hihetetlen erőt ad a további lépésekhez. A túlélők olyanok, mint a háborús veteránok: nem lehet megmagyarázni a viselkedésüket, hogy mit miért csináltak a kapcsolatban, ahogy a háborúban is más szabályok érvényesek. Akkor tudnak továbbmenni és létezni, ha nem áldozatnak tekintik magukat és a környezetük sem így néz rájuk. Nem minden áldozatból lesz túlélő, de minden túlélő áldozat volt valamikor.
Nem túl elcsépelt téma ez az egész bántalmazás? Szerinted érdekel ez még valakit?
Őszintén? Szerintem a kutyát sem érdekli a bántalmazás. Soha nem is érdekelte, mert ha érdekelte volna, akkor nem lett volna ennyire általános probléma és nem lenne ennyi traumatizált ember. Az emberek szeretnek csukott szemmel járni.
Mi volt a célod a könyvvel?
Nem volt különösebb célom, mire megírtam meggyógyultam nagyjából. Nekem erre volt jó, nálam elvégezte a munkáját. Sokan hiszik, hogy ebből meggazdagszom, de ez egyáltalán nem igaz, viszont az állásomból nyolc év után kirúgtak az első cikk megjelenése után.
Azt viszont tudom, hogy tabukat akartam feszegetni, sztereotípiákat széttépni és a világ pofájába tolni, hogy mivel élnek együtt békességben a panelrengetegben. Ahol bár minden zaj áthallatszik, mégis úgy csinálunk, mintha a családon belüli erőszak magánügy lenne, nem pedig mocskosul súlyos társadalmi probléma, ami egyértelmű állásfoglalásra késztet.
