Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan lehet hét gyerek ügyes-bajos dolgait, különóráit, életét kézben tartani megőrülés nélkül? Eszter és Gábor mesél, hogy működik egy óriáscsalád.
Korábban már szólt egy cikkünk Eszterről és Gáborról, a hétgyerekes házaspárról. Most, az iskolakezdés kapcsán újra leültünk beszélgetni, az érdekelt, hogy zajlik az iskolakezdés egy ekkora családban, és milyenek a hétköznapi, iskolás reggelek.
Eszter a már mindent látottak nyugalmával mesél az életükről, ami logisztikai kihívások tekintetében azért jócskán felülmúlja azt, amivel mi, hétköznapi egy-két-háromgyerekesek szembesülni szoktunk.
Hogyan készültök a szeptemberre?
Eszter: Általában nem kezdünk hamarabb készülni, mint mások. De az idei év két, sőt, tulajdonképpen három okból is különleges lesz. Az első, hogy a legkisebb lányunk, Sára is ovis lesz, vagyis az utolsó pici is "kirepül", ráadásul új helyre, mert költözik az óvoda. A második nagylányunk, Adél gimnáziumba megy, és elsőként a csapatból világi iskolát választott magának. Ez újszerű élmény, mert az egyházi általános iskolánkban szinte mindenki ismeri egymást, tudjuk, hogy mire számíthatunk, és ez többé-kevésbé a legnagyobb lányunk, Réka szintén felekezeti fenntartású gimnáziumára is igaz. (Az új környezetért cserébe viszont az új giminkben olyan részletes tájékoztatást kaptunk a gólyatáborról, hogy az alapján még egy óvodás is elboldogulna.) A harmadik változás az lesz, hogy ősztől én is dolgozom, tanítani fogok.
Az általános iskolánk minden évben egy összerázó kirándulással kezd, ez sokat segít nekik, hogy jókedvvel készüljenek az évnyitóra.
A beszerzéseket ennyi gyerekkel már nem úgy intézem, mint amikor még csak 1-2 volt iskolás. Most nekiindulok, veszek 20 ilyen füzetet, 40 olyat, aztán később jön a finomhangolás. Úgyis egy csomó minden csak az első szülőik után derül ki. Ami kivétel, hogy ha van elsős, azzal mindig kettesben elmegyünk, hogy kiválaszthassa magának a kedve szerinti ceruzákat, zsírkrétákat, ilyesféle apróságokat.
Főszabályként ilyenkor, iskolakezdés előtt a kicsik egy hétre a nagynénémhez mentek nyaralni, hogy legyen idő mindent megszervezni. Idén ez eltolódik néhány héttel, a saját felkészülésemhez most pár délelőttöt tudok szabaddá tenni.
Mennyire vagytok stresszesek ilyenkor?
Gábor: Most sokkal könnyebben vesszük az akadályokat, mint amikor még csak a három legnagyobb volt iskolás - elsős, másodikos, negyedikes -, és itthon volt két pici és egy újszülött, na, akkor majdnem belezavarodtunk, mire mindent lezongoráztunk. (Igaz, akkor egy emeleti lakrész is készült éppen.) Szerintem egyébként nem stresszesek vagyunk, viszont néha annál álmosabbak.
Eszter: Az első három iskolás különóráit volt a legnehezebb összeszervezni, illetve az viselt meg a legjobban. Mostanra jobban belejöttem, bár a különféle iskolán kívüli tevékenységek összesimítása még most is kihívás minden ősszel. Mindig úgy van, hogy letárgyalunk egy időpontot, ahhoz igazítjuk az összes többit, aztán az első megváltozik, és kezdhetünk mindent előlről.
Nézd, van ez a táblázatom [és mutat egy sűrűn teleírt, minden gyerek minden elfoglaltságát összefoglaló, kódokkal és utazási sorrendekkel teli táblázatot], egy ilyenbe írom bele minden év elején, hogy ki mikor hol van, innen tudom, kiért mikorra ki megy és hova, ki kivel közlekedik, és ilyenek.
A kerületi zeneiskolába jár két gyerek, a belvárosba, zeneiskolába egy harmadik, emellett van néptánc, jazzbalett és klasszikus balett, az iskolában énekkar és sportfoglalkozások. Réka cserkészvezető, vele és Zsoltival együtt, aki az idén kezd, öten cserkészkednek.
Hét gyerek hétszer több feladat, mint egy?
Eszter: Azt szoktam mondani, hogy az egész élet egy ajándék, de a legnagyobb ajándék az, hogy nincsenek ikreink. Viccen kívül, szerintem a legtöbb anyuka, aki belepistul a gyereknevelésbe, azok közül kerül ki, akiknek nincsen segítsége, akinek nincs lehetősége arra, hogy időnként elég hosszú ideje legyen egyben a dolgaira, az intéznivalókra, saját magára.
Gábor: Az ikerügyet nem akarjuk sokat magyarázni, mi úgy érezzük, nehezen győznénk az ezzel járó többletterhet. De látjuk, hogy sokan nagyszerűen megoldják ezt.
Eszter: Mi nagyon szerencsések vagyunk, a család és a barátaink miatt is. A sógornőmmel 11 éven keresztül működött az a rendszer, hogy a két család 3 év alatti gyerekei (ez egyszerre 2-3 gyereket jelentett) minden héten egy napot nálam voltak, egy napot pedig nála. Így mind a kettőnknek volt fixen heti egy szabad napja az intéznivalókra, és furamód még az is nagy könnyebbség volt, amikor nálunk voltak az unokatestvérek, ez sokkal izgalmasabb volt, mint amikor csak magunk voltunk. Az iskolások is rendszeresen alszanak egymásnál. Gábor öccse, a szülei, az én apukám is mind sokat segítenek. Ez a hátország nagyon sokat jelent.
A tavalyi év logisztikai bravúrja pedig az volt, amikor összefogtunk a balettre járó lányunk három barátnőjének családjával, és a négy család felváltva vállalt egy-egy alkalmat, és mindenki hazahozta a többieket is. Ez óriási könnyebbség volt, a lányoknak is buli volt ez a "vetésforgó", és mi is élveztük a társaságukat.
Minden gyerek zenél. Kötelező zenélni nálatok?
Eszter: Igen, kicsit kötelező. Mind a ketten zenélünk, zenéltünk, éneklünk, Gábor kórust is vezetett, több hangszeren is játszunk (bár az is igaz, van gyerekem, aki szerintem nem is tudja, hogy fuvolázni is tudok, mert most kevés idő jut rá). Ez nekünk nagyon sokat jelent, de felnőtt fejjel mindketten jobban tudjuk értékelni, mit kaptunk a zenétől. Úgyhogy van ilyen presszió, de remélem, ez még nem minősül a lelki egészségük elleni véteknek. A legnagyobbak lassan abbahagyják. Ezt nem sajnáljuk, ha úgy látjuk, hogy más értékes elfoglaltságok lépnek a helyébe. Ilyen Rékának a néptánc, Adélnak a fotózás és a jazzbalett.
Gábor: Tavaly Rékával a zenetanulás folytatásának kérdéséről beszélgettünk. A legjobb mondat ez volt: "Édesanya mindig szeretett fuvolaórára járni, ezért ő nem érthet meg engem". Hát, így javítsuk visszamenőleg az empátiás készségünket. .
Hogy lehet ennyi gyerekkel az iskolakezdést bírni pénzzel?
Eszter: A tankönyveket ingyen kapjuk, ez persze nem ilyen egyszerű, tehát sokat megveszünk. A füzetekből nem veszem meg a 300 forintosat, de a 17 forintosat sem. És olyan sok minden kerül valahonnan! Óriási a család. 27 unoka van, mindjárt jön a 28., sok ruha, egyéb vándorol az unokatestvérek között. Az újrafelhasználás kicsit elvi kérdés is, erről beszéltünk múltkor is.
Gábor: A tavalyi iskolakezdéskor a pincében találtunk egy jó íróasztalt a pincében. Öcsémé, örömmel adta kölcsönbe Barninak. Dorkának pedig egy muzeális darabot újítottunk fel – szintén a pincéből. Másfelől a nagyok ruhabeszerző köreinek amolyan anya-lánya kapcsolatépítő szerepe is van, ez nekem nagyon tetszik!
Gyakran ütköznek a programok? Évnyitók, szülőik, ilyesmik?
Gábor: Az év eleje nem kritikus, két esemény már volt egy időben, de három még soha, vagy megoldottuk (a szülőtárs elmesélte, mi volt a szülői értekezleten). Ebből a szempontból az év vége szokott a nehezebb lenni, anyák napja, évzárók, ballagások, fellépések, ott már volt, hogy még megosztva sem tudtunk minden eseményt lefedni. De tavaly ősszel például abban a luxusban is részünk volt, hogy két szülőin is ott tudtunk lenni mind a ketten.
Mennyit vállalnak a gyerekek?
Eszter: Ez nehéz kérdés. Tudod én úgy vagyok ezzel, hogy nem akarok túl sok mindent rájuk tolni, mert nem tartanám igazságosnak, hogy azért jusson nekik gondoskodásból kevesebb, házimunkából több, mert nekik ilyen sok testvérük van. Amikor a legkisebb született, akkor volt néhány hét, amikor mindenki magának csinálta a tízórait, de nem szerettem volna ezt állandósítani. Engem is "kiszolgált" az anyukám, ezt a gondoskodást én is szeretném nekik megadni. Tehát itthon, azt gondolom, nincsen több feladatuk, mint más, egy-két gyerekes családokban szokásos.
A logisztikában viszont rengeteget segítenek. Tavaly négy gyerekünk járt ugyanabba az általános iskolába, Zsolti elsős volt, és nagyon sokszor megoldották, hogy valaki hazahozza őt is. (Mondjuk úgy, hogy csak kétszer felejtették ott.) Sőt, úgy jött ki a lépés, hogy Adél gimnáziumi beiratkozását Réka intézte, akkor éppen ő volt az egyetlen a családból, aki Budapesten volt. Ilyen dolgokban nagyon lehet rájuk számítani.
Hogy néz ki nálatok egy hétköznap reggel?
Eszter: A reggel legkritikusabb része az, hogy mindenkivel megbeszéljem, tudja-e, hogy aznap mi a dolga, hova megy, kivel megy, kivel jön. Ideális esetben ezt már este végigtárgyaljuk, de persze sokszor átcsúszik. A technikai lebonyolítás nem annyira vészes. Én csinálom az uzsonnákat, a gyerekek, a legkisebbek kivételével maguk készülnek el.
Gábor: Az ovisokat általában Eszter viszi. Az általános iskolások egy csapatot alkotnak, a busz itt áll meg a sarkon, és az iskola előtt teszi le őket. De sokszor én viszem be őket, útba is esik a munkahelyem felé. A két gimnazista pedig szintén önállóan közlekedik.
És a délutánok, esték? Végig kell ellenőrizni minden leckét? A táskákat?
Eszter: Szerencsére nem kell nagyon ellenőrizgetni semmit, abba belebuknánk. Olyan szabályok vannak, hogy gép elé például akkor lehet leülni, ha a gyerek már a szemünkbe mondta, hogy készen van mindennel. Különben nyilván este 11-kor derülne ki, hogy holnap biosz tz, és még meg kéne kérdezni az osztálytárs Emmát, hogy miből. De persze az sem működik, hogy be sem kapcsolhatják a gépet, mert csomószor már a lecke is Facebook csoportokban van feladva, vagy továbbadva. Tanuljuk a rugalmasságot.
Gábor: Az is eszköz, hogy nálunk szabad gépek nincsenek, van két számítógép, de mindkettő jelszóval, nekünk kell belépni. És bár a telefonokon van wifi, de hétközben nincs hozzáférés, adatcsomagra nem költünk. Amúgy is az a véleményünk - és ezt sajnos magunkon is tapasztaljuk -, hogy ezek az eszközök teljesen kivonják az embert a családól.
Jut mindenkire elég figyelem a hétköznapokban?
Eszter: Az biztos, hogy akinek szüksége van időre, az kiharcolja magának. Az mindig kibukik. De persze az ideális az lenne, ha nem kibukna, hanem az élet menetében megkapná mindenki azt, amire szüksége van. Amikor valakinek kifogyott a puszizsákja, akkor megtöltjük. És az is biztos, hogy egymáshoz is gyakran fordulnak.
Gábor: Kialakult már az a menetrend, hogy a napközben, a délután a legkisebbeké. Aztán jönnek a nagyobbak, és amikor ők is ágyban vannak, akkor a legnagyobbak. És az ideális napokon még az is belefér, hogy kettesben elmenjünk Eszterrel egy fél-háromnegyed órára sétálni este, és mi is átbeszéljük a napot.
