A 22 éves Rajmon Zsófia a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány szervezésében három és fél hónapot töltött a kenyai főváros, Nairobi egyik nyomornegyedében, Kiberában. Óvodás gyerekeknek tartott iskola-előkészítő foglalkozásokat angolul, és a fogadószervezet ékszerkészítő műhelyének promotálásába is besegített. Interjúnkban az elvárásairól, a feladatairól, a nehézségeiről, és a nyomornegyedben élő családok mindennapjairól kérdeztük.
Hogyan lett belőled önkéntes?
Mindig is érdekeltek a más kultúrák, és Afrika különösen is vonzott. Kíváncsi voltam, hogy fér meg együtt a hétköznapi nélkülözés és a híres afrikai életvidámság. A Corvinus Egyetem turizmus szakos hallgatójaként volt egy tárgyam, ahol érintettük az önkéntes turizmus fogalmát, és szóba került a HVSF, a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány. Ez a szervezet önkénteseket szervez és küld Európába és a tengerentúlra. Bár szeretek új dolgokba belevágni, mégis ritkán jutok el a megvalósításig, most viszont rögtön felmentem a szervezet honlapjára, és jelentkeztem egy etiópiai és egy kenyai projektre. Mindkettő gyerekek tanításával volt kapcsolatos, s mivel ilyen téren még nem volt tapasztalatom, a kihívást és a lehetőséget láttam bennük. Aztán a kiválasztási folyamat fordulói után részt vettem két felkészítő szemináriumon, és mehettem Kenyába!
Az amit Kiberában tapasztaltál, nagyon különbözött az elvárásaidtól?
Elég sokat hallottam az ottani életkörülményekről egy korábbi magyar önkéntesnek köszönhetően. Persze megérkezés után, a saját bőrömön tapasztalva minden másként festett, mint hallomásból.
Például a zene minden képzeletem felülmúlta: minden este úgy mentem aludni, és reggel arra keltem fel, hogy a mellettünk levő lakók rádiójából szólt az afrikai lüktetést árasztó zene. A matatukon, azaz kisbuszokon való utazás is felejthetetlen élményt nyújtott, mert éktelen hangos és nagyon vidám zene szólt mindegyikből, amit hihetetlenül nem tudtam volna elképzelni Európában. És ez valahogyan megtestesítette a magamban elképzelt életvidámságot, élettel teliséget.
Kiberában, az érkezésemkor kábán konstatáltam, hogy tényleg igaz, amit a bűzről meg a szemétről olvastam. Aztán elegendő alvás után már mást is észrevettem. Például azt, hogy Kiberában mindent meg lehet találni. A kinyozi (szalon, fodrászat) mellett működik a kukoricalisztőrlő műhely, annak a tőszomszédságában pedig az internetkávézó, ahol, ha kávét nem is, de kólát és Fantát ihatunk. Az is elgondolkodtatott, és valamelyest lerombolta a bennem kialakult sztereotípiát, hogy mennyire sok elegánsan öltözött, munkába igyekvőt láttam reggelenként a negyed tyúkokkal tarkított utcáin.
Mi volt pontosan a feladatod?
A Soweto West Self Help Group nevű szervezettel dolgoztam együtt. Ők tartják fenn azt az előkészítőt, ahol 4-7 éves gyerekek készülnek az általános iskolára angolból, számtanból, természetismeretből és kiszuahéliből. Eleinte rettentő nehéz volt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a gyerekek mit tudnak már, milyen szinten vannak, és én mit tudok nekik tanítani. Elkezdtem kutatni az emlékezetemben, hogy miket csináltunk általános iskola első osztályaiban, de rájöttem, hogy még ha egy módszer Európában működik is, ott nem feltétlenül, hiszen az ottani gyerekek gondolkodása más.
Meglepetésemre a gyerekek hihetetlen kreatívak tudtak lenni, amikor elkövetkezett a szünet ideje és kimehettek az udvarra. Először kétségbe ejtett, ahogy minden földről összeszedett, szeméthez közel álló dologból játékot csináltak: használt nejlonzacskóból fújtak lufit, ugrókötélnek használták a műanyag vezetéket, kidobott rádióalkatrészből kreáltak építményeket, és még sorolhatnám. Később megszoktam a látványt. Néha elgondolkoztam, hogy miből van a szervezetük, de hogy az immunrendszerük irigyelnivaló, az biztos. Aztán rájöttem, hogy mindent rájuk hagyni szintén helytelen, hiszen mi van, ha a szennyvízből szednek ki valamit? Merccie, a helyi tanító néni segített meghúzni a határt a még elfogadható és a tiltandó között.
Hogyan alakult ki Kibera, a nyomornegyed?
A vidékről a fővárosba áramló, jobb megélhetést keresők szabálytalan letelepedéséből jött létre a szegénytelep. Nincs előzetesen átgondolt rendszer, a „viskók”, azaz hullámpala tákolmányok egymás hegyén-hátán épültek.
A kormány egyébként új lakótömbök építésére szánta el magát, megfelelő infrastruktúrával, csatorna-hálózattal, áramellátással. Ugyanakkor a lakóknak adott kompenzáció rendszere nincs átgondolva. Mert az ott élőknek úgy kell feladniuk korábbi helyüket, hogy, mivel ledózerolják a házukat, elvesztik az ottani kis üzletüket, malmukat, ékszerkészítő műhelyüket, amelyből szerény megélhetéshez jutnak. Az új épületek, lakások fenntartása viszont nyilván drágább.
Szerinted mi a legnagyobb probléma Kiberában?
Azt hiszem, hogy a kiszámíthatatlanság a legnagyobb gond. Ez elsősorban a ténylegesen szegény családokat érinti, ahol a gyerekek, ha nincs pénz az oktatásukra, könnyen elzüllenek, bűnözésre adják a fejüket. De egyre többen vannak, mint például a helyi tanárnő is, aki mellett segítettem az óvodában, akik részesültek oktatásban, és így jobb kilátásaik vannak, a megélhetésük is biztosabb alapokon áll. Tehát az elsődleges, ami segíthet: az oktatás és az írástudatlanság teljes eltörlése. Egyébként egyre több iskola jelenik meg Kiberában. Az UNICEF által alapított, ugyancsak SOWETO nevű általános- és középiskola rengeteg gyereket, ha jól emlékszem hétezret tudott befogadni, de nagyon kevés tanár jut rájuk. Az oktatás keretében fontos lenne az AIDS megfékezését szolgáló felvilágosítás is, mert a betegség óriási problémát jelent.
Az ékszerkészítő műhely hogy próbált segíteni ezeken a problémákon?
A szervezetem hetente két alkalommal fogadott AIDS-es vagy HIV-pozitív nőket és asszonyokat, akik az ékszerkészítés révén megélhetést szereztek, illetve a kapott képzéssel - akár a lakóhelyükhöz közelebb is - el tudtak indítani egy saját vállalkozást. Hetente mentünk ágyhoz kötött betegekhez is, vittünk nekik alapvető élelmiszereket. Ezek a kezdeményezések rengeteget tudnak segíteni, főként, ha a beteg anyák egyedül nevelik a gyerekeiket, akiknek az oktatását is finanszírozni kell.
Te mint önkéntes milyen körülmények között laktál?
Egy hullámpala tetejű, de - gondolom - agyagból készült falú szobám volt, ahova, ha jött az eső, be-becsurgott a víz. Mosdáshoz, fürdéshez, fogmosáshoz kaptam vizet, ivóvizet viszont mindig a nagy bevásárlóközpontból kellett hazacipelni, ami nem kis munka volt a 10-20 literes hordókkal. Sok kis helyi bódéban lehetett venni gyümölcsöt-zöldséget, amit általában fél óráig áztattam egy kis klóros vízben. Ezt a fél órát egy idő után néha megspóroltam, de nem tudom, hogy a hasfájásom emiatt lehetett-e...
A fogadó szervezetem voltaképpen egy család volt, hét gyerekkel, és velük volt közös az udvarunk. A családfő sok tanáccsal látott el, például azt mondta, hogy sötétedés, vagyis este 7-8 után semmiképp se menjek az utcára, mert akkor kiszúrják a fehéreket és kirabolhatják őket. Nehéz volt az egész estét „bezárva” tölteni, mert a naplementéknek hihetetlen hangulata volt Kiberában.
Mi az, amiben másként működik egy család Kiberában, mint Magyarországon?
Egyszer arról beszélgettem a fogadó családfővel, hogy a gyerekeknek milyen korban melyik szülőjükre van nagyobb szükségük. Szerinte a kisgyermekek iskolai teljesítményénél rengeteg múlik azon, hogy otthon mennyit foglalkozik velük az anya. Ugyanakkor, ha a szülők elválnak, ami egyébként elképesztően ritka ott, szinte egészen biztos, hogy amint a gyermek képes gondoskodni magáról, az apához kerül, mert onnan jut anyagi támogatáshoz. Így idősebb korban felértékelődik az apa szerepe.
Az anyák egyébként nem kizárólag a gyerekek és a család ellátásával foglalkoznak, hanem sok esetben pénzszerző tevékenységet is végeznek, pl. zöldség- és gyümölcskereskedésük van, fodrászként vagy ékszerkészítőként dolgoznak. A gyerekek pedig sokkal szabadabbak, mint Európában, nincsenek állandó felügyelet alatt és nem is féltik őket annyira.
Általában a kicsi gyerekek is egyedül, vagy nagyobb testvérükkel mentek iskolába, akkor is, ha messze laktak. Ugyanakkor az anyák jobban bevonták gyermekeiket a mindennapi, otthoni teendők elvégzésébe. Így a gyerekeket akár este, sötétedés után is elszaladtak a boltba néhány alapanyagért a vacsorához, és reggel segítettek vizet hordani, ami az egyik legmegterhelőbb fizikai munka. Már a hét éves kislány is az udvar felmosásával kezdte a napját reggel hatkor, iskola előtt. Sokszor pedig a nagyobbak nevelik, gondozzák a kisebb testvérüket.
Ami rengeteget számít a családok esetében, az a hit, és a hit közös megélése, ami szerintem hatalmas részben hozzájárul ahhoz, hogy erkölcsi tartásuk van a családoknak. A nevelésben pontosan kijelölt határok vannak, a szülők példáján keresztül a gyerekek belekerülnek egy az életüket megtartó rendbe, rendszerbe.
Mi okozta számodra a legnagyobb nehézséget?
Az egyik nehézség az volt, hogy az ottaniak, és a gyerekek is, nem elsősorban magamért kedveltek, hanem azért, amit hozhattam vagy vehettem nekik. Indulás előtt terveztem, hogy anyagilag támogatom majd a közösséget, vagyis elsősorban az iskolát, szerény összeggel, mivel diák lévén nem tudtam sokat megengedni magamnak. Ugyanakkor soha nem jutottam el odáig, hogy önszántamból és jó érzéssel tudjak adni, mert ezt mindig megelőzte a fogadó oldal követelése. Már a felkészítő szemináriumon felhívták a figyelmünket, hogy ne adjunk úgy pénzt, hogy azzal függővé tesszük magunktól az ottaniakat, hiszen nem maradunk örökké, mi úgymond „katalizátorok” vagyunk.
Az, hogy sokan számítottak pénzre tőlem, egyrészt érthető volt, másrészt egy olyan dolog, amit az embernek szerintem nagyon helyre kell tenni magában, mielőtt kimegy. Tudni kell kezelni, hogy az embert nem feltétlenül a személye miatt kedvelik.
