Azt mondják, napjainkban mindenhonnan ömlik a szexualitás. Lehet, hogy ez igaz a reklámokra, de a személyes életünkre inkább jellemző, hogy sokak számára ugyanolyan kínos tabu a nemiség, mint száz éve lehetett. A pszichológus néha időutazásban érzi magát, mikor arról beszél a kliens, hogyan került szóba (ha egyáltalán szóba került) a szex kérdése otthon, a családban. Márpedig, ha egy fontos témát elhallgatnak, vagy csak, mint lehetséges veszélyforrás kerül terítékre, annak is üzenete van a gyermek számára. Ez az üzenet, amit tömören, de a maga ködös megfoghatatlanságával úgy foglalhatnánk össze: „a szexszel valami baj van”, később kifejti hatását az ismerkedés, párkapcsolat terén.
A kislányok különösen ki vannak téve ennek a problémának, mert őket még jobban féltik a szülők, és sok családban nagyobb hangsúlyt kap a veszélyek tudatosítása, mint annak kommunikálása, hogy a szeretkezni szép és örömteli, közvetlen kapcsolódás a másikhoz, és nem utolsó sorban út lehet egy új élet létrejöttéhez. Nehéz így gondolkodni a szexről, ha a szülők láthatóan feszengnek, mikor a filmvásznon erotikus jelenet veszi kezdetét, rosszabb esetben felszólítják a csemetét, ne nézzen oda, mert még kicsi ehhez. De vajon mihez is kicsi: a szexhez igen, de például az alkoholfogyasztáshoz is, mégsem takarjuk el a szemét, ha valahol feltűnik egy üveg bor.
Sok családban nem mondják ki, hogy punci, fütyi, kuki, vagy csak egész kicsi korban, mikor belátja a szülő, kellenek szavak ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a csemete, ha valami egészségügyi problémája van. De egy nagyobbacska lány már inkább mondja, szorítja a nadrág a lába között, mint hogy a puncijánál. És ilyenkor persze a kimondatlan szülői elvárásoknak tesz eleget. Abból látszik ez, hogy óvodás korban még minden gyerek ugyanolyan természetesen beszél a puncijáról, fütyijéről, mint a karjáról, füléről.
Nagyjából öt-hat éves kor körül kezdi elvárni a szülő, hogy tanulja meg a gyermek a virágnyelvet, mintha ez az iskolaérettség része volna. És ilyenkor jelenik meg az „ott lent”, a „lába között”, és sok más alternatíva, ami családonként változhat. És ez a sajátos nyelvezet később is megmarad: szexuális élményekről beszélve is könnyebb mondani, „a fiú benyúlt a bugyimba”, mint hogy „megsimogatta a puncimat”, holott nem a fehérneműről szól a történet.
A nyelvi nehézséget jól mutatja, hogy tulajdonképpen nincs is általánosan elfogadott szó a férfi nemi szervre, hiszen a fütyi vagy kuki inkább a kisfiúk nemi szervére vonatkozik, a felnőtt férfiaknál is használható kifejezések pedig vagy többé-kevésbé durvák, vagy túlságosan is orvosiak. Ebből a szempontból jobban jártak a lányok, mert úgy tűnik, a punci szó - legalábbis gondolatban - vállalható felnőttként is.
Azért fontos ez, mert amiről nem illik beszélni, arról hiheti az ember, valami szégyellnivaló van benne. Szomorú párhuzam, mikor valaki azt mondja, de hiszen a pisilésről, kakilásról sem beszélünk felnőttként. A különbség az, hogyha csak nincs valamilyen egészségügyi problémánk, viszonylag kevéssé is foglalkoztat minket. A szexualitásunk megismerése azonban egész életen át tartó önismereti folyamat, hiszen változik, alakul a szexhez, saját testünkhöz, igényeinkhez való viszony. És ugyanilyen fontos része a kapcsolatoknak. Érzelmekkel, vágyakkal átszőtt területe ez életünknek, ami jó, ha megosztható szavakban is.
A tabuképző folyamatok inkább tükrözik a szülők szexualitáshoz fűződő viszonyát, mint a gyermek védelmét. Hogy a gyermeket nem kell megvédeni a nemiségtől, abból is látszik, hogy a három-négy éves még felszabadultan kérdez a szexről, nem jön zavarba a választól, és tovább kérdez, ha úgy érzi, lehet. Ha viszont azt érzi, megfagy a levegő, és anya és apa csak nagy küzdelmek árán válaszol, ő is szívesebben fogja elkerülni ezeket a kínos pillanatokat.
Hasonló folyamat játszódik le a meztelenség terén. Gyakori, hogy a szülők csinálnak problémát abból, hogy a különböző nemű gyerekek láthatják-e egymást ruha nélkül, miközben bennük fel sem merülne, hogy zavarja őket a helyzet. Ehhez a folyamathoz nem ritkán társul valamiféle ködös elmélet az egészséges szexuális fejlődés védelmezéséről, holott tudható, hogy a meztelenség meglehetősen kultúrafüggő. Ahol például elterjedt a ruhátlan szaunázás vagy a nudista strandolás, nyilván nem merül fel a gyermekekkel kapcsolatban sem, hogy bizonyos életkor után ne láthatnák egymást meztelenül.
Egy szülő panaszkodott egyszer sajnálkozó mosollyal, hogy egy családi nyaraláson a közeli nudista strand sokkal tisztább és kevésbé zsúfolt volt, ők mégsem mertek oda menni családostul, hiszen szülei és nagyszülei mintáját öntudatlanul is követve, anélkül, hogy valaha megkérdőjelezte volna ennek értelmét, baba korukat követően sosem mutatkoztak férjével a gyerekek előtt meztelenül, így ezen a nyaraláson sem mertek változtatni a gyakorlaton.
Természetesen a tabuk elkerülése nem jelent tapintatlanságot, vagy a szabadelvűség kedvéért való forszírozását a meztelenségnek. A gyermek maga jelzi, hogy mik a számára kellemes határok, és az egyes gyerekek ebben különböznek egymástól, nem adható tehát mindenkire érvényes használati útmutató.
Fontos jelezni a gyermek számára, hogy tiszteletben tartjuk a magánszféráját. A már egyedül fürdő fiúra vagy lányra ne nyissunk rá, kopogjunk, ha bemennénk a fürdőbe, és ne menjünk be, ha úgy látjuk, feszeng emiatt. Ahhoz, hogy később természetes legyen számára a szexualitás, nem pedig a zavar és kiszolgáltatottság területe, szükséges, hogy tudja, ő húzza meg a határokat testével kapcsolatban. Az tud nyugodtan igent mondani, aki tisztában van vele: joga van a nemet mondáshoz is. A meztelenségre is igaz: elvek helyett hagyatkozzunk a gyerek személyes igényeire!
Cziglán Karolina, pszichológus
