Megnyugtató, hogy a bölcsiben, oviban odafigyelnek a gyerekek fejlődésére, és mindenféle szakértő segít idejében felismerni ha gond van. De történik, ha akkor is kitartanak emellett, amikor már rég kiderült, hogy nincs igazuk? Szembeszélben az oviba, Olivérnapló folytatódik.
Eltelt öt hónap azóta, hogy a bölcsiben marasztalt gyerekemről írtam. Aki nem ismerné a sztorit, röviden arról van szó, hogy tavaly ősszel néhány, számunkra eléggé értelmezhetetlen indok miatt elkezdtek arról győzködni, nyilváníttassam a fiamat speciális nevelési igényű (SNI) gyereknek. Inkább valamilyen hadjáratfélének tűnt ez az egész, mert a „vádpontokat” látva csak néztünk, hogy kiről beszélnek, mert nem a mi gyerekünkről, az tuti.
Miket róttak fel neki? Például azt, hogy amikor bekísérték a tornaterembe, nem vetette rá magát a labdákra, „pedig minden gyerek nagyon szeret labdázni”. Meg hogy nem szobatiszta, pedig akkor már hónapok óta könyörögtem a gondozónőknek, vegyék már le a pelust, otthon sem kell, de ők mindig hárítottak.
Volt még olyan is, hogy nem akart elmenni velük külön foglalkozásra a csoportszobából/udvarról, hanem inkább játszott volna a többiekkel. Ja, és volt, amikor az volt a gond, hogy foglalkozás után „nem jelentkezett le a gondozónőnél”, csak egyszerűen bement a csoportszobába, és játszani kezdett a többiekkel. Mert szerintük ez sem normális.
Szóval, ezek voltak a főbb pontok, amik miatt SNI kategóriába akarták volna sorolni. Ősszel olyan autistafélének, félévvel később már inkább hiperaktívszerűnek akarták volna betudni. Anyaként ilyet hallani rémes, még akkor is, ha tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy ez nevetséges. De leginkább szomorú.
Azért adtunk esélyt arra, hogy hátha valamit mégis látnak, amit mi nem, elvégre ők a szakértők, mi meg elfogult szülők vagyunk.Többször is leültünk négyesben (szülők, gyógypedagógus, logopédus) beszélgetni, sőt, én még pszichológushoz is elmentem kétszer.
Elküldtek minket nevelési tanácsadóhoz is a „sajátos nevelési igény” megállapítást kérő vizsgálatra, ahol a fiam a korosztályának megfelelően szerepelt, ahogy azt sejtettük/reméltük. A gyereknek amúgy nem volt kedve túl sokáig vizsgázni, kockákat, meg figurákat ide-oda tologatni kérésre, és hamar beleunt, de még ez is normális, ahogy a szakpszichológus jelezte. A nyár eleji szakértő vélemény szerint is óvodaérett, mindene megvan, ami az ovihoz szükséges.
Így mi lelkesen vágtunk neki az óvodai nyílt napnak, annak ellenére, hogy a bölcsiben ismét azt javasolták, maradjon még a gyerek egy évet. Szerintük az fejlesztőleg hat egy amúgy is folyamatosan (életkori sajátosság, ugye) fejlődő, 3 és fél éves örökmozgóra kisfiúra, ha egy zsebkendőnyi területen (ilyen a bölcsink) még egy évet lehúz totyogó babákkal, mini motorokkal és egyméteres homokozóval.
Mert ettől aztán úgy meg fog tanulni beszélni, sőt a mozgása, kézügyessége is csak úgy fog fejlődni, hogy ihaj. Még egyszer utoljára leültünk a szakértőinkkel, hogy megértsük, miért kéne szerintük maradnia. A logopédus azt mondta, hogy ő szeretné folytatni a foglalkozásokat, amit elkezdett, mert ő úgy tudja (bár utána nem nézett), hogy az oviban csak iskolai felzárkóztatást végez a logopédus, kicsikkel, beszédfejlesztéssel viszont nem foglalkozik. A gyógypedagógus pedig azt, hogy egyáltalán nem gond manapság, ha valaki 4,5 évesen kezdi az ovit, és 7,5 évesen az iskolát. Ezekre alapozták ezt a maradjon még egy évet kampányt.
Persze a férjem a találkozó után 10 perccel már bent is volt a leendő ovink igazgatójánál és személyesen tette fel a kérdést, mi van, ha volt bölcsis logopédia foglalkozás, és szeretnénk folytatni. A válasz egyszerűen az volt, hogy kérjünk erről igazolást a nevelési tanácsadótól, és akkor kijár majd ide egy megfelelő szakember. Kész, ennyi volt, ahogy a gyerekünk szokta mondani.
Az ovis nyílt nap jó volt, figyeltünk, barátkoztunk, kérdezgettünk, s jó összbenyomással távoztunk. A gyerek is jól érezte magát, össze is barátkozott a leendő dadusával, hamarosan már az öléből kimászni sem akaródzott. Szóval, ezek után pláne úgy éreztük, jó kezekben lesz itt a gyerekünk szeptembertől.
Összességében azért osztottam meg veletek ami velünk történt, mert ahogy másoknak elmeséltem, rengeteg hasonló esetet hallottam. És azt kell mondjam, a szülők sokszor a szakértők minden szavát azonnal készpénznek veszik, és nem az ösztöneikre, tapasztalataikra, józan eszükre hallgatnak. A családunkban hasonló jóhiszemű anyuka miatt szívott egy gyerek évekig, mi nem akartuk ezt eljátszani, még véletlenül sem.
Nem akarom azt mondani, hogy rosszak a mi szakértőink, de valahogy úgy látjuk, az elején nagyon benéztek valamit, és innen nem volt kiút. Hogy nekünk nem akarták beismerni, mert presztízsveszteség lett volna, vagy nem is vették észre, meg nem mondom.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy többször felhívták rá a figyelmemet, hogyha igazolnánk, hogy a gyerek sajátos nevelési igényű, a bölcsis gondozónők kapnának valamilyen plusz pótlékot emiatt. Ennek nem néztem utána, nem tudom, mennyire igaz, de már az is fura, ha tényleg azt várják tőlem, hogy ezért nehezítsem meg a gyerekem dolgát.
