Egy kislány anyukája úgy eltaszította onnan a gyerekemet, hogy az nagyot taknyolt a lendülettől.
Körülbelül egy éve egy elég megrázó élmény ért, amire annyira rosszul, vagyis inkább sehogy sem reagáltam, hogy mindmáig felhúz, ha rá gondolok. Az történt, hogy a bölcsiben, az akkor két éves kisfiam odament egy nála vagy egy évvel nagyobb kislányhoz, és a feje fölött a szandálját összeütötte, mint a cintányért. Nem volt koszos, hozzá sem ért, nem lett semmi baja, meg azért ennél százszorta vadabb dolgokat szoktak a gyerekek csinálni közösségben, de a kislány anyukája, aki éppen mellettük állt, azon nyomban úgy eltaszította onnan az én gyerekemet, hogy az nagyot taknyolt a lendülettől. Persze se nem segített neki, se nem mondta, hogy jaj, bocs, csak annyit, hogy ez csúnya volt. Mármint a cintányérozás, a lökés érte nem.
Annyira ledermedtem, hogy szólni sem bírtam, sőt inkább felkapartam a gyereket, és némán elvonultunk. Legszívesebben pofán vágtam volna az anyukát, de az volt bennem, hogy mégis a gyerekek előtt nem kéne a szülőknek összeugrani, még szóban sem, nem is vagyok az a típus, meg valahogy sikerült bűntudatot is keltenie bennem. Komolyan elhittem, hogy akkora nagy bűnt követett el a gyerekem, hogy jobb, ha visszavonulunk. Percek múlva, amikor már eljöttünk, szörnyen éreztem magam, mérges voltam, és utáltam, hogy nem szóltam be legalább. Így most, egy év távlatából is lelkiismeret-furdalásom van, úgy érzem, nem álltam ki a gyerekemért.
Szerencsére azután alig találkoztam ezzel az anyukával, mert ovis lett a kislánya, de a környéken laknak, így nem akkora csoda, hogy újabban a játszótéren is többször felbukkantak. Még most is felmegy bennem a pumpa, ha látom, szívem szerint akkorát behúznék neki, hogy összeesik. De hát ez sosem fog megtörténni, sajnos, mert nem ez a típus vagyok. Pár napja mellém ült a padon, talán beszélgetni akart, de hát levágta, hogy én nem, és el is ment. Aztán arra gondoltam, ha adódik hasonló közelség, élek vele, s akkor megkérdezem, hogy számára is olyan emlékezetes-e az a pillanat, amikor a földre lökött egy kétévest egy ártatlan csíny miatt. Ha nem, mostantól az lesz, mert elmondom neki, hogy mit gondolok erről. Persze kulturáltan, de azért úgy, hogy elgondolkozzon rajta.
Sokszor eszembe jut egy barátnőm, aki még évekkel ezelőtt mesélte, hogy a korábban szolid, visszafogott anyukája teljesen anyatigrissé vált azután, hogy anya lett belőle. Hangosabb lett alapból, a boltban, postán, mindenhol kikérte a magáét, de ez a gyerek szemszögéből inkább kellemetlen volt, mert sok vitába keveredtek. Én inkább a konfliktuskerülő kategóriába tartozom, s ha túl harcias az ellenfél, változó, hogy felveszem-e a kesztyűt. Nem tudom, min múlik, de van, hogy igen, szembeszállok, de sokszor inkább kussolok, és megyek tovább. Talán ennek a gyerekellökős „traumának” a hatására azért már sokkal keményebb vagyok, persze nem harcias, de ha úgy adódik, kinyitom a számat. Ez viszont, azt hiszem, egy olyan folyamat, amit tanulni kell, tudatosítani, és nagyon helyén kell tudni kezelni, mert könnyen rossz irányba tolódhat. Én sosem láttam ilyen mintát a szüleimtől, ők tipikusan a hallgatok és félreállok típusú, kedves, szolid emberek, de asszem a mai világban ez már nem egy életképes magatartás.
Ti mennyire vagytok anyatigrisek? Vagy inkább kerülitek a konfliktust?
