Verni vagy nem verni? Amikor anyából előjön az állat

Zanza!

Nagy vita a verni vagy nem verni kérdéskör. Mert verés-e, ha elcsattan egy-egy pofon vagy kézre-, netán fenékrecsapás? Tényleg visszafordíthatatlanul megalázod-e a gyereket egyetlen pofonnal, és hol a határ elborult verés és figyelmeztető rácsapás között?

"Soha nem akartam megütni a gyereket. De amikor másfél órája altatom, és kiborulok, mert pontosan azért csinál valamit, mert tudja, hogy idegesít, hogy azért üvölt, hogy felébressze az öccsét, akkor van, hogy elszakad valami. Megpróbálok valamiféle zen-állapotot felvenni, és hagynám elfolyni a dolgot magam mellett, de nem tudom. Felemelem a kezem, és adok neki egy pofont. És még akkor is lelkiismeret-furdalásom van, miközben felemelem, megrázom és üvöltök vele" – írta vallomásában egy kisgyerekes anyuka, a 34 éves O.

Hogyan lehet ezt a helyzetet kezelni?

A legtöbb kismama, akivel beszéltünk, határozottan ütésellenes. Melinda (32) két kicsi gyereket nevel, néha kiborul, de soha nem ütötte még meg egyiket sem. "Tényleg soha?" - kérdezett vissza Enikő (29) meglepetten néz rá, nála az egyszem lánya is gyakran kiveri a biztosítékot. "Soha fel sem merült bennem" – feleli Melinda. Enikőék akkor borultak ki igazán férjével egyetemben, amikor kislányuk kifejezetten a konnektorokkal akart játszani. "Dugdosott beléjük amit csak ért, és tudom, hogy valami pszichés kényszerből arra hajtott, hogy odafigyeljünk rá, de meg kell tanítanom neki, hogy a veszélyes dolgok erre nem megfelelőek. De hogyan? Folyamatosan rá figyelek, mit csinálok rosszul?!" Enikőn látszik, hogy nagyon ki van borulva.

A gyerek természetesen mindig a figyelemre hajt. Ha azt látja, hogy ha ezt csinálja, és arra anyu/apu azonnal ugrik, hát valahányszor ugrasztani szeretné őket, ezt fogja csinálni– jelen esetben a konnektorozást. És nem lehet elítélni a szülőt, aki mindenképpen meg akarja tanítani a kicsinek, hogy a veszélyes dolgokkal nem szabad játszani, de talán máshogyan kellene próbálkozni. Egy három éves gyerekkel még nem lehet úgy elbeszélgetni, hogy annak rögtön eredménye is legyen, meg lehet próbálni viszont téríteni.

"Nálunk ez úgy zajlik, hogy tudom, hogy mi a fixa ideája (mint Enikőéknél a konnektor), és valahányszor látom arra indulni, megpróbálom valahogyan eltéríteni az útból: segíteni hívom, játszani megyek vele, könyvet kerestetek. Ezzel már jellemzően el is érem azt, amit ő el akart pl. a konnektorba nyúlással, megkapja a figyelmet, így a helyettesítőre nincs is szükség" – így Dóra.

De mi van, ha anya nem bír terelni, kiborul és elcsattan egy pofon?

Aki nem volt huzamosabb ideig minimum egy gyerekkel otthon, annak fogalma sem lehet, mi olyan nehéz ebben. Játszani kell, meg olvasni, és igen, hát persze ebédet csinálni, de az nem nagy dolog, és utána meg úgyis alszik a gyerek, és a játszótéren sincsen nagy dolog.

Namármost ezt kilogisztikázni nem kicsi feladat. Az anyák jellemzően egyedül vannak ezernyi olyan iszonyúan fontos részletkérdéssel, amelyek megválaszolását senki nem fogja helyettük megoldani. Mit egyen reggelire? Mit adjak a gyerekre? Mit egyen tízóraira? Mivel foglaljam le míg főzök? Mit főzzek, hogyan tegyek a gyerek elé ízletes, tápláló, de általa szeretett ételt? Kell-e még egy pulcsi? Milyen idő lesz, mikor indulhatunk, hogy ne a padon a hidegben kelljen pelenkázni/hogyan menjünk úgy le, hogy ne a játszótér mellett a bokorban kakiljon? Mit egyen uzsira? Ivott-e eleget? És akkor feltételeztük, hogy nem beteg, nem zuhog, el tudunk indulni, stb. Lehetne még folytatni – de minek. Aki benne van, érti, aki nincs, nem is fogja. De ezen mikrokérdések megválaszolása eléggé lehasználja az áramköröket, és nem véletlen, hogy az este hazatérő pasik karikás szemű, kiborult anyákat kapnak hajdani kiegyensúlyozott bombázójuk helyett.

Ne ítélj, ne ítéltess

Egy ilyen helyzetben a gyerekek persze érzik, hogy anyu könnyen a kiborulás szélére sodorható. Pontosan tudják, hányszor kell még alvás előtt behívni anyut a "szomjas vagyok - pisilni kell-kitakaróztam, fázom, takarj be - kilóg a lábam - nyisd ki az ajtót - csukd be az ajtót" dumákkal ahhoz, hogy anyu tényleg vagy kint zokogjon a párnájába, vagy bent üvöltsön a gyerekkel. Kinek jó ez?

Senkinek. A gyerek mégis csinálja, De ha ebben a helyzetben vagy, próbáld meg fejben tartani a kiborulás határán is a következőket:

1. Egy pofon is verés

A fegyelmezés nem verés. Ha megütöd a gyereked, arra tanítod, hogy agresszióval és bántalmazással oldja meg a konfliktusait, ne beszélgetéssel és kompromisszumkereséssel. Hogyan bízzon a gyerek abban, aki megüti?

2. A verés megalázó

Ha rá is vernél a kezére vagy a fenekére, soha ne üsd meg a gyereked mások előtt, nem azért, mert rossz anyának tartanak majd (mi közük hozzá), hanem mert az a gyereked számára rendkívül megalázó dolog. Kiváltképp a nagyobb gyerekek esetében.

3. Felesleges félelmeket ébresztesz

A gyerekek félnek egy csomó mindentől. Ijesztő árnyaktól, sötétségtől, oroszlántól, ki mit látott és mit hitt bele (akinek kicsi még a gyereke, ne legyintsen: a gyerekek úgy másfél-egy éves korukra kezdenek el félni, nem azért, mert van rá különösebb okuk, hanem mert akkorra érnek meg túllátni a saját világukon). Ha megütöd, olyan félelmeket kódolsz bele, amelyeket egy életen át visz majd magával súlyos teherként. Arról nem is beszélve, hogy egy életre megronthatod ezzel a köztetek lévő kapcsolatot.

4. A veréssel azt jelzed a gyereknek, az agresszió megengedett

Egy-egy elcsattanó pofon azt jelzi, a szülő nem képes érzelmeit kontrollálni. Mit tanul a gyerek a testi fenyítésből? Azt, hogy a verekedés és az erőszak megengedett az emberi kapcsolatokban így ő is élni fog ezzel az eszközzel kis és nagykorában egyaránt (vagy elnyomja és belső frusztrációt érez). Ha bántod a gyereket, nem tanítasz neki semmit. Viszont te szinte biztos, hogy rosszul fogod érezni magad.

5. Vannak a fegyelmezésnek más módjai is

Ha verés helyett megbünteted, netán elveszed kincseit (legyen az egy McQueen autó vagy a falepke, amivel csapkodott), sokkal erősebb hatást érhetsz el a gyereknél. Az amerikai time out, vagyis kiállításos (sarokba állításos) módszer rendkívül hatékony lehet hisztiző, megvadult gyerekeknél – feltéve, ha a szülő következetesen és odafigyelve viszi végbe. Egy pár perces kiállítás (amelyet, ha már itt tartunk, jobb nevelésnek mint büntetésnek hívni) lehet, hogy több idő, mint egy pofon, viszont hatékony módja a gyerek kezelésének és végső soron nevelésének.

+1. Ne bántsd magad, ha elszalad a kezed

Inkább gondold végig, mi vezetett odáig, hogy megütötted a saját gyereked. Ha kell, kérj segítséget, beszéld meg a férjeddel, barátnőddel, esetleg egy pszichológussal. Nem attól vagy rossz anya, ha elcsattan egy pofon. Inkább attól, ha ez már fel sem tűnik.

Cikkünk a Circleofmoms.com leveleinek hatására íródott.

Blogmustra