A kisebbik mindig nagy szeretne lenni, ezért székre mászik, ennélfogva folyton kék-zöld a feje.
Laura felfedezte, hogy neki tetszik a magaslati levegő. Ennélfogva folyton kék-zöld a feje.
Mert ahova fel kell menni, az jellemzően egy asztal vagy mnimum egy szék, amely egy asztal mellett van. És ha már asztal, akkor ott a BUMM! Merthogy Laura még nem fogta fel, hogy már nem fér el az asztal alatt. Volt ilyen korszaka Bencének is, ő ugyanilyen dühös elszántsággal próbálta meg bevenni az étkezőasztalt, sikertelenül. Persze mi a siker: egy ilyen akció grantáltan felhívja anya figyelmét a gyerekre, úgyhogy jól sül el a dolog. Már amikor.
Mert van olyan is, és ez a jobbik verzió, amikor a gyerek fenn áll a székasztal tetejét, táncolja a vitust, és közben üvölt, mert lemenni már nem tud a kis majom. Ilyenkor leveszem, elmondom neki, hogy az asztal nem arra való, hogy a tetején bulizzunk (van még arra időd kislányom, nyugi!), és az veszélyes, stbstb, blablabla. A gyerek ezt pont letojja, és öt perc múlva ugyanonnan figyeli, hogyan tudna kihozni a sordromból. Egész jól műveli.
Szóval Laura felfelé tör. Most már ott tartunk, hogy főzni sem tudok nélküle, mert annyira igényli, hogy a nyakamon lógjon. (Este hattól folyamatosan.)
