Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Annyira örülök, hogy Katicát felvették a bölcsibe! Szeptembertől szépen kipihenem magam és felkészülök a következő gyerekre!
Van, aki számára már a kicsi egyéves szülinapjától napi izgalmas gondolkodnivaló, hogy miként, mily csoda, kapcsolat, véletlen folytán nyer majd felvételt a bölcsibe őkelme. Mert akkor anyu végre fújhat egyet, és mehet ezerrel dolgozni, ami, még ha kemény is, más ritmusú gálya, mint a háztartás és a gyermeknevelés.
Anya kifáradt
Sokaknál az, hogy a kicsi bölcsődébe/óvodába megy, pont úgy hangzik, mintha anya menekülne. Nem mindenki teljesedik ki otthon abban a sajátságosan egyhangú, a maga nemében mégis tökéletesen kerek világban, amit a „gyerekezés” nyújt. Még azok sem feltétlenül, akik egyébként szorgos háziasszonyok voltak – előtte.
Ez az a jelenség, amikor valaki nem anyagi kényszer miatt felvételizik a bölcsibe, hanem azért, mert úgy érzi, ki kell szabadulnia a gyerekszobából, hogy aztán, a munkafronton bizonyítva újult erővel vesse be kreatív készségeit délután a játszótéren.
Anyának dolgoznia kell
Mi a helyzet a piszkos anyagiakkal? Aki bölcsibe adja a gyerekét, automatikusan elesik a GYED-től, tehát ha visszavár a munkahely, akkor semmi gond. Ha viszont új, akár részmunkaidős állást szeretnénk a kicsi mellett, akkor érdemes időben körülnézni: van-e ilyen a láthatáron. Különös paradox: ha a gyermek születése után nem dolgoztunk, a bölcsis felvételihez akkor is az a legideálisabb, ha minél több heti munkaóraszámot tudunk produkálni: így tekinthető jogosnak a kérelmünk. Ha valaki nem kap GYED-et, és a baba mellett csak mondjuk heti két napot dolgozik, akkor felteszik az izgalmas kérdést: miért van szükség a bölcsire? A válasz adná magát: azért, hogy többet dolgozhassak. Ám hogyan is igazoljuk ezt előre?
Manapság azok, akik megengedhetnék maguknak, hogy otthon maradjanak, érezhetik úgy, hogy amíg ők a gyermeki világ mámorában lézengenek, addig a külvilág elfelejti őket, a munkahelyen, ahol karrier, de legalábbis biztos pozíció volt a részük, három év kihagyás után rájuk sem ismernek majd.
Akit ilyen gondolatok, másfajta tennivágyás hajt, azok jól teszik, ha felvállalják ezt, és nem inognak meg, amikor a szomszédasszony felhúzott szemöldökkel kérdezi, hogy „de hát a kicsinek az első három évben nem az anyja mellett van a legjobb helye?”
Aki úgy érzi, hogy attól lesz kiegyensúlyozott az élete, ha a munkájában is teljesít és nem hagy ilyen hosszú szünetet, az a családjának is jót tesz azzal, ha következetesen kitart.
A legjobb, amit anya tehet
Ha a pluszkeresetre szükség van a családban, akkor is fontos, hogy az anya érezze: ez a legjobb, amit tehet. Nem lepasszolja a kicsit, hanem tesz a családért. Ha anyu biztos a dolgában, akkor ezt a kicsi is érezni fogja, és sokkal valószínűbb, hogy harmonikus lesz a család élete. Vagy az anyagi biztonságtól, vagy attól, mert anya egyéb kreatív készségei sem maradnak „parlagon”.
Ha ebbe a kategóriába estünk, az is nagyon lényeges, hogy megfigyeljük a kicsit: vajon élvezni fogja a közösséget? Ezt előre teljesen nem lehet letesztelni, mert még a legnyitottabb gyerek is megtorpanhat, ha nem megfelelő, túl szigorú, túl agresszív, vagy számára egyszerűen csak nem szimpatikus közegbe kerül. Abban mindenesetre bízhatunk: ha érdeklődő és alig lehet kivonszolni a homokozóból, ahol egyfolytában csak a többi gyerkő körül sertepertél, akkor a bölcsi pont neki való. Így legalább kellő inger éri majd, s mire délután felvesszük a „fonalat” mi már csak a váltó lovak leszünk, akikkel prímán el lehet játszani estig, mert nem reggel óta „húzzuk az igát”.
Három évig otthon. Vagy hatig.
De nézzünk át egy kicsit a másik oldalra. Van, akiben fel sem merül a bölcsi gondolata, mert tökéletesen kiteljesedik a szimbiózisban, amiben a kicsivel él. Babysitter nem fordul meg a fejében, sőt. Ez is tökéletesen védhető álláspont, és valószínűleg a gyerkő sem marad ki semmiből, ha „csak” a játszótéren, vagy vendégségben van együtt a kortársaival. Ilyen esetekben külön jó, ha vannak a családban hasonló korú unokatesók, akik rendszeresen feltűnnek, és elindítják a kicsit a társas élet komplikált útján.
Ez hasonlít leginkább a régi, többgenerációs, nagycsaládos együttesekre,
amikor valóban együtt volt a család, és a nagymamák magától értődően vették le a terhet olykor a mama válláról, míg a családfő dolgozott. Az volt a különös, ha egy családban csak egy gyerek volt. Falun különösen természetes volt: a közös udvaron, szomszédos portákon igazi gyerekközösségek alakultak ki.
Ha valakiben élénken él az emlék, hogy milyen idegenül érezte magát a bölcsiben/oviban, akkor valószínűleg szeretné a saját gyermekét is megóvni hasonló élményektől, és igyekszik minél tovább „biztos helyen” tudni ivadékait. Ez akár csalóka is lehet, mert lehet, hogy ők már egy egészen más közegben találnák magukat, és semmilyen trauma nem érné őket.
Senkinek semmi köze hozzá
Konfliktus akkor lehet, ha a családon belül vannak gyökeresen eltérő vélekedések arról, hogy mi a jó nekünk és a gyereknek. Ha egy nagyi nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy „szegény kicsi” hadd maradjon inkább otthon, mert inkább majd ő besegít, akkor meg kell fontolni: engedünk-e a rábeszélésnek, vagy pedig úgy teszünk, ahogy a belső hangok diktálják, és megpróbálkozunk a bölcsivel.
Mi az, ami itt esetleg szuper előny lehet a gyereknek? A társaságon kívül főleg a rendszer, a tudat, hogy mindenféle dolgot sokkal könnyebb megcsinálni, ha MINDENKI egyszerre csinálja. Itt sok olyasmit is ki lehet próbálni, amit otthon nem. Bele lehet kóstolni az „enyém- tied”, a „most alvás-most játék” világába, ami otthon nem mindig sikerül tökéletesen. Fontos azonban, hogy tudjuk, mi történik a gyerekkel egész nap a bölcsiben: mert ennek megfelelően kell kialakítani a nap további részét. Ha egész nap aktív, akár szabadtéri programok voltak, akkor jó, ha otthon inkább nyugi van, játék és könyvolvasás, békés, üldögélős elfoglaltságok. Az tehát, ha bölcsiben, vagy oviban van a kicsi, nem jelenti azt, hogy nem figyelünk rá oda százszázalékosan. Nem szabad, hogy a munka,vagy akár a tényleges karrierépítés túlságosan elraboljon valakit a bölcsis korú csöppségtől, lélekben semmiképp. Ha fizikai valónk pénzt keres, és saját életet él, anyai részünk remélhetőleg minden nap gond nélkül visszatér a kicsihez, amint visszakapjuk őt.
És ha apának nem tetszik?
Előfordulhat olyasmi is, amikor a papa nem nézi jó szemmel felesége karrierépítő vágyait, ő ugyanis meg van győződve arról, hogy egyrészt elégséges családfenntartónak, másrészt pedig anyunak igenis otthon a helye a tűzhely mellett, a kicsit pedig egyáltalán nem kell idegen kezekre bízni. Ilyenkor nem árt, ha alaposan átbeszélik álláspontjaikat a felek, mert fontos, hogy a végső döntés KÖZÖS legyen.
Ha valaki úgy érzi, hogy egyszerűen megfullad otthon, és muszáj egy kis friss levegőt szívnia, akkor fontos, hogy ne hagyja bezárni magát. A férjnek viszont értenie kell: a felesége nem a gyerek és a család elől menekül, hanem számára kielégítő, teljes életet szeretne élni. Ez lehet, hogy furcsa egy olyan férfinak, aki otthon olyan anya szárnyai alatt nőtt fel, akinek nem volt más az életében, csak a család.
Az ilyen konfliktusok a gyerek nélküli életben észrevétlenek maradnak, bár akad példa arra is, hogy valahol már jó előre minden ki van találva. A bölcsitől a háztartás vezetésének mikéntjéig. A kicsi egyéves korára azonban majd minden anya tudja már, hogy melyik út az övé.
A legártatlanabb, vicces indokot a minap hallottam a játszótéren. Az egyik anyuka ugyanis így érvelt: „Annyira örülök, hogy Katicát felvették a bölcsibe! Szeptembertől szépen kipihenem magam, és felkészülök a következő gyerekre!!”
