Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Van, aki nem Bogyót-Babócát olvas a gyereknek, hanem mondjuk Hérodotoszt és az Ezeregy éjszakát. Elment az esze vagy épp most kaptunk egy jó tippet?
Mit gondol egy kortárs felnőttíró a gyerekkönyvekről? Hogyan épül be a kitalált történet a pici gyermek életébe, s jó esetben miként szoktatja őt rá a későbbi olvasásra, és irodalmi élmények gyűjtésére? Beszélgetés Márton Lászlóval.
A Porontyon, mint ahogyan emlékezhettek is, kiemelt fontosságúnak tartjuk a könyveket. És míg a Nagy Poronty Gyerekkönyvhét alatt végigvettünk megannyi szuper könyvet, voltak, amelyek még nekünk sem jutottak eszünkbe. Odüsszeusz és Hérodotosz történetei például. Frida a mesékről beszélgetett Márton Lászlóval.
Saját gyermekeinek valódi meséket is olvasott, de sokkal inkább olyan műveket, amelyek nem kifejezetten gyermekeknek íródtak. A még olvasni nem tudó apróságok izgatottan várták nap mint nap a fejleményeket esti mese idején. Így kerültek felolvasásra – folytatásokban – a Gilgames eposz, az Odüsszeia, az 1001 éjszaka meséi, valamint Wu Cseng En: Nyugati utazás c. műve is, ami egy buddhista, miszikus kalandregény. Hérodotosz görög-perzsa háborúja például majd egy éven át kitartott... A szülő számára is rendkívül szórakoztató mindez és kiválóan felolvasható hosszú hosszú estéken át. Ahogy fogytak a könyvek, úgy telt az idő, s a négy-ötéves gyerekek lassan meg is nőttek közben. A tapasztalatok szerint ezek a történetek voltak olyan lebilincselőek, mint bármelyik „valódi", modern mese. Nem biztos persze, hogy mindnyájunk vérmérsékletéhez passzolnak ezek a művek, sőt, maga a könyv, a felolvasás sem.
Mit gondol a spontán, vagy csupán vázlatosan megtervezett mesemondásról egy olyan ember, aki hivatásszerűen űzi a történetek kitalálását?
– Véleményem szerint a gyermekek, főleg a legkisebbek, sokkal jobban élvezik az emlékezetből mondott sztorikat. Van, aki kifejezetten ragaszkodik ehhez, és nem vágyik könyvekre egyáltalán.
Mire kell ügyelnünk, ha ilyen a mi gyermekünk is, és vállaljuk, hogy stand-up comedyt nyújtunk a kiságy mellett gubbasztva?
– Először is nem árt, ha elolvasunk előtte néhány mesét, ezzel megkönnyítjük a dolgunkat, és ráhangolódunk a mesemondásra. Nem kell szolgaian ragaszkodni a szöveghez, sőt, a történet ívéhez sem, de talán hasznos egy kissé bemelegíteni a fantáziánkat. Ne feledjük, hogy a sikeres mesemondás a mi készségeinket is fejleszti, még ha ez elsőre nem is tűnik fel.
Jó, ha tudjuk, ahhoz, hogy hatásos előadókká váljunk, nem csak az előadásunknak kell izgalmasnak lennie, hanem a kitalált mesének is. Hatásos részletekkel kell fűszereznünk a sztorit, nem elhanyagolva a megnyugtató lezárást. Jól járunk, ha duplafenekű befejezést kanyarítunk a történet végére, így másnap folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, fenntartva ifjú hallgatóságunk izgalmát.
Az „élő adás” , ha megragadó, felkészíti a gyermeket a későbbi önálló olvasásra.
A következő lépés, ami legalább olyan élvezetes, mint a már említett meseolvasás, illetve a fejből mesélés, az a közös könyvolvasás.
Ehhez kell egy jó gyerekkönyv. Mit gondol erről egy író? Milyen is egy jó gyerekkönyv?
– Először is: meg kell tudnia szólítani a gyerkőt. Akinek éreznie kell, hogy a szerző megérti őt, hozzá beszél. Nem árt az sem, ha érvényes világképet nyújt, s ezt egyedi nyelven teszi. Kell még egy jó befejezés, ami elég érdekes ahhoz, hogy ne üres példázattá váljon a sztori. És ami a legfontosabb: ha meglódítja a kicsi fantáziáját, s tesz néhány lépést a költészet felé a „fantázia bizarr alakzatai révén.” Így magas művészetté válik a mese, és izgalmas, jótékony dimenziókat tár fel a kicsik előtt.
Mivel egy gyerekkönyvnél az illusztráció pont olyan fontos, mint a szöveg, jó, ha szerencsés az egymásra találás. Sok szerző maga illusztrálja a könyvét, így ad komplex kis univerzumot át olvasója kezébe.
Mindez mégsem volt annyira gyerekbarát, úgyhogy a végleges verzió mégis a mindenki által ismert, megszelídített mesesorozat lett.
– Ezen a ponton felmerül a jó öreg Wilhelm Hauff neve. Ő egy általam nagyon kedvelt szerző, de az is igaz, hogy sok története már már horrorisztikusan hátborzongató. Tízévesen szinte megbabonáztak a meséi, midőn egy egy „iskolabetegség” alkalmával közepesen súlyos torokfájással nyomtam az ágyat, s apukám szorgalmasan olvasta fel a történeteket. Utólag ellenőriztem: a papám olvasás közben szemrebbenés nélkül, hidegvérét megőrizve cenzúrázott, és nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, rögtönzött valami kevésbé szörnyű átvezetést, ügyelve arra is, hogy ez később ne borítsa fel a dramaturgiát (módszerét ajánlom azoknak a szülőknek, akik esetleg olyan mesét olvasnak, amit eleddig nem ismertek, legyen szó bármely ártatlannak tűnő örmény népmeséről, vagy Verne Gyula valamely kalandos, ám csontvázakkal, sötét barlangokkal fűszerezett regényéről! Később sok álmatlan éjszakát megspórolnak az apró szépítésekkel.)
Mostanában sok „retró” vagy örökzöld, vagy halhatatlan gyerekkönyv kerül elő újra. Lehet említeni a klasszikusokat, Máté Angitól Békés Pálig, vagy éppen Bazsov Kék tündérét, netán Szutyejevet.
– Szutyejev három kiscicája békésen megfér a kortárs mesékkel, amelyekhez sokszor már egészen avantgarde illusztráció társul. Annyi biztos, hogy a sokszínűség, a kísérletezőkedv egészen jót tesz a mai mesekönyvfelhozatalnak, és nem csak a klasszikusan bájos, kerekszemű, bodri szempillájú sztereotip figurák köszönnek vissza a könyvespolcokról.
