Az ultrahangon nem vették észre, hogy Emma feje beszorult a szülőcsatolnába: se ki, se be.
Az otthonszülés kérdése nem kevés vitát kiváltó téma, és most, a Születés Hetének végén nem is meggyőzni szeretnénk egyik vagy másik oldal igazáról, sokkal inkább elgondolkodtatni: lássuk már be, hogy azért, mert mi így gondoljuk, a másiknak attól még éppúgy lehet igaza.
Ellenvélemény, másik oldal.
Otthon szeretnék szülni. Nem vagyok egy ősanya-típus, akármit jelentsen is ez, nem hordok sarut, és nem hiszem, hogy a homeopátia és a kineziológia a megfejtés a világ összes problémájára. Viszont hiszek magamban. Hiszek abban, hogy képes leszek úgy megszülni a második gyermekemet, ahogyan az elsőt nem tudtam.
Emma, a kislányom négy éves. Budapesti kórházban szültem, ügyeletes orvosnál. A kórházban egészen az utolsó pillanatig azt hittük, minden rendben van – pedig nem volt. Sajnos az ultrahangon nem vették észre, hogy Emma feje beszorult a szülőcsatolnába: se ki, se be. A túlságosan hosszúra nyúlt vajúdás és a szorult helyzet oxigénhiányos állapothoz vezetett, ami miatt Emma izmai nem fejlődtek rendesen. Nehezen szopott, nyelt, és speciális mozgásterápiára volt szükség ahhoz, hogy mostanra már majdnem olyan jól jár és mozog, mint kortársai.
A születésélmény nem csak neki volt megrázó: az enyémhez is csupa rossz emóció, félelem és kétségbeesés társult. Közel négy évembe telt, mire ezt fel tudtam dolgozni, és teherbe "mertem" esni. És szerencsém volt, mert sikerült. De újra ilyen élményt nem szeretnék. Se magamnak, se a kicsinek. És hogy miért? Mert azt hiszem, jó élmény lesz otthon lenni, biztonságban (és ha baj van, ott a háttérkórház, amelyben tudnak a szülésről, és várnak, ha bármi rosszul menne). Mert úgy gondolom, az a segítő (dúla), akit választottam, és aki mellettem lesz a szülés során, az elmúlt hónapokban megértő társként, nem ügyfélként, betegként, páciensként tekintett rám.
Mert azt hiszem, nekünk így lesz majd a legjobb.
Nem, nem tudom biztosan. De bízom abban, hogy jó lesz.
Edina
