Vajon mennyire vagyunk képesek kiállni saját magunkért – mondjuk az anyánkkal szemben? Mennyire nyomja ránk bélyegét neveltetésünk, és az ebből fakadó frusztrációnk? És vajon hogyan tudjuk majd ezzel együtt a helyes értékrendet megmutatni gyermekünknek?
Mindenki találkozott már olyan helyzettel, amikor utólag olyan jól meg tudta volna mondani a tutit. Amikor hazafelé tartva beugrott a tökéletes riposzt, amely segítségével felszegett állal, büszkén távozhattunk volna a helyszínről. Anyaként, kiszolgáltatott helyzetben (anyaice tudatmódosult állapotban) talán még többször van úgy, hogy nem jön az a riposzt, az a tuti mondat, és még inkább frusztráló az egész, kivált, ha közben arra kell gondolnunk: mit szól majd mindehhez a gyerek?! Olvasónk, Maresz önelemez.
Határok, melyek elválasztanak, illetve összekötnek a minket körülvevő emberekkel. Ennek legelső színtere a család, ahol legfőképp a generációs határok kijelölése és megtartása egyik legfontosabb feladatunk. Csak épp nem mindig tudunk róla. Vagy utólag jövünk rá. Vagy félünk meghúzni az elválasztó-összekötő vonalakat?
A határaink kérdésében egyik legfontosabb terület a család. A párkapcsolati határok, a gyermekeinkkel való határaink illetve a generációs határok világos és jól működő „védelmi vonalaink” megalkotása nagyon fontos feladat. Különösen nehéz vállalás ez a kiszolgáltatott élethelyzetekben, például az újszülött érkeztekor.
Milyen „veszélyekkel” számolhatunk?
Pár hónappal ezelőtt, még nem született meg a kisfiam, csak vártam a pocakomban. Közös, nagy családi színházélmény után, Tenessee Williams drámai szplínjét elemezgetve a villamoson történt az eset. Mivel nagyon kis büdzséből kell gazdálkodnom, ezért megvallom, nem tudom a közel tízezer forintos bérletet havonta megvásárolni. De a több mint háromszáz forintra rúgó vonaljegy se rentábilis két-három villamosmegállóra. Így hát a hétköznap esti nyugalomban el is felejtkeztem a jegy kilyukasztásáról. Mire anyám felcsattant: mire tanítod már most ezt a gyereket? Milyen példát mutatsz neki?
Ilyenkor én elkezdek számolni mint egy kitartó Lázár Ervin mesehős, és várom, hogy befelé elkezdjen emészteni, marni a ki nem mondott harag, düh, szomorúság, tehetetlenség – és következésképp meg sem szólalok.
Aztán rendre eszembe jut: hol vannak ilyenkor az én határaim? Hogyan képviselhetem ilyenkor magamat? Mit fogok tenni, ha már kint lesz a kisfiam és ő is szem- és fültanúja annak, hogy én még mindig nem voltam képes leválni érzelmileg a saját anyámról, szüleimről? Hogy tehetnék bármit is, hiszen számtalan hasonló helyzetben csak bénultan állok, vagy hebegek-habogok anyám előtt?
Várom a pillanatot, hogy egyszer azt tudjam neki mondani: „Anya, köszönöm, hogy figyelmeztettél, teljesen igazad van. A megfelelő nevelés egyik legfontosabb eleme, hogy hitelesek legyünk a gyermekeink tükrében is. Amit elvárok majd tőle, azt várjam el magamtól is. De a valóság az, hogy olyan egzisztenciális küzdelmet vívok, amelyben nem engedhetem meg magamnak azt, hogy autóm legyen, vagy havi bérletet vegyek: azaz, hogy nyugodtan, békésen, a pici érdekeinek is megfelelően kiegyensúlyozott, harmonikus, biztonságos közegben nevelhessem a fiamat, aki a te unokád. Segíts inkább kérlek, ahelyett, hogy még mindig nem bízol meg bennem, mint felnőtt, felelősségteljes emberben...!”
De sorolhatnék számtalan olyan helyzetet, példát, viszonyt, amelyben ugyanezt tapasztalom meg kiszolgáltatott életállapotban: nem tudom meghúzni a határaimat. Nem tudok kellő időben, kellő hatékonysággal nemet mondani. Nem tudom képviselni az érdekeinket. Vajon miért? Vajon miért van ezzel így nagyon sok más nő is, és mi az oka annak, hogy vannak lányok, asszonyok, hajadonok, akik pedig pont az ellenkezői tudnak lenni: határaik és egészséges érdekeik világos ismeretében képesek elfogadni, sőt kérni a segítséget – és képesek tudatosan irányítani és szervezni az őket körülvevő kapcsolatokat úgy, hogy ne sérüljenek közben folyamatosan a határaik?
Mi kell ehhez, hogy kellene csinálni? Tudja valaki?
maresz
