Sorozatunk kispapája Á-val közösen két fiút terelget. Főhősei Eff a komoly nagyfiú, aki gorilla nagybácsijával fenyegeti a nem kellőképp engedékeny szülőt, és öccse, Jé, aki simán olyat le tud keverni apjának, hogy az a szemészeten köt ki.
Pont három év a korkülönbség. Ami azért elég komoly generációs szakadék.
Eff nem valami nagy zabagép. Erről valamikor régebben már volt szó. Jét viszont, egyelőre legalábbis reménykeltőek a jelek, úgy néz ki, más fából faragták. Sokkal több mindent hajlandó megkóstolni, és ez a vállalkozó szellem más területeken is jellemző rá.
Mi meg tényleg nem ehhez szoktunk. Eff jól evett kicsiként, de csak abból a néhány dologból, amit szeretett. Igaz, hogy Jé is megválogatja, mit eszik, és keményen kiköpdösi azt, ami szerinte nem üti meg a mértéket, de akkor is. És óriási újdonság az, hogy kunyerál. A reggeli vajas kifliből, a gyümölcsből, bármiből, amit éppen eszünk. Mások azt mondják, ez a normális egy gyereknél.
Üröm az örömben
De sajna ennek is van árnyoldala. Mert nem csak közvetlenül étkezésre szánt dolgokat töm a szájába. Effnél alig-alig kellett szólni, hogy fúj! Köpd ki! Ez meg gyakorlatilag mindent egyből bekap. Homokot, kavicsot, faágat, kisvirágot, meg ki tudja miket, amiket nem is látunk. Úgy élvezkedik, mintha mindegyik cukorka lenne. Cuppog és boldog az arca. Na akkor van benne valami. Ha meg kibányásszuk, akkor visít, a földre borulva zokog. Mostanában néha egy nagy kavicsot nyalogat, ami bele se fér a szájába. Letettünk az elkobzásáról.
A gyerekorvos szerint ennyi nem árt, de azért figyelni kell. És valahogy ez a tapasztalatokra építő hozzáállása minden másra is kiterjed. Mindenhova felmászik, bármit megfog, ráadásul villámgyors. Olyan, mint egy igazi romboló. És mindenre azt hiszi, hogy vicc és csak játék. Ha elvonszolom a forró sütőtől, csak röhög, és menne vissza. Nincsenek akadályok.
Hedonista? Kísérletező?
Kaja szempontjából meg valahol jótétemény, hogy ilyen. A tejkorszaknak ugyebár vége, majdnem. Reggel meg este van még egy kis tápszer, közte meg már sok minden, természetesen egyelőre főleg pépesítve. Tipikusan az a fajta gyerek, akinek egy babapiskótával vagy kiflivel be lehet tömni a száját. Azt rágcsálja, szopogatja, gyömöszöli és csendben van, amíg tart. De vannak extrémebb fogások is. Tök jól elrágcsál egy sárgarépát, de megkóstolta már az olajbogyót és a csemegeuborkát is. Az utóbbi főleg mókás volt, mert ott ült velünk az asztalnál, és bele-bele harapott, vagy csak nyalogatta, és olyan grimaszokat vágott, amilyeneket karikatúrákban lehet látni. Jókat röhögtünk rajta, ő meg velünk.
Az utolsó emlékezetesebb fogása egy lóhere volt. Sajnos nem négylevelű. Á, a két gyerek és apám sétálni mentek, pokrócra heveredtek a fűben. Apám, aki már nem túl fiatal és ennek megfelelően nem is valami gyors, Jével ücsörgött, amíg Á és Eff titokzatos nyomokat kerestek. Amikor visszatértek a bázisra, Á kérdezte nem vett-e valamit a szájába? Apám szerint semmit, csak úgy nyammog. Egy kis kutatómunka után egy lóhere került elő a szájüreg mélyéről. Persze semmi baja nem lett volna tőle, ha éppen lenyeli, de vajon ízlett is neki?
Mindenesetre furcsa megtapasztalni, hogy a két gyerek ilyen alapvető dolgokban is mennyire különböző. Vajon minden második gyerek merészebb, vagányabb? Akaratosabb? Vagy csak a figyelmet akarja jobban magára irányítani? Tényleg az-e az oka, hogy második a sorban, vagy eleve ilyen típus? Lényegtelen. Ha tökéletes másolat lenne, akkor minek lenne egyáltalán még egy?
