Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Milyen okos gyerek, pedig nem is a maguké! – vajon van köze a bölcsisnéninek ahhoz, hogy a gyermek a testben vagy a szívben fogant?
A híres embereknek valamiért hajlamosabbak vagyunk mindent elnézni: tehetnek ők bármit, legfeljebb vállat vonva továbbolvasunk. De mi van akkor, ha ezek a mesebelinek hangzó történetek igazzá válnak – és mondjuk a szomszédunk szerepel bennük?! És mi van, ha ez nekünk gyáltalán nem tetszik? Miért???
Már csak nevetek magamon. Vagy éppen szégyenkezem. Ugyanis mindig azt hangoztattam, hogy nem 30 éves korban kell szülni, hanem sokkal korábban. Ehhez képest én 32 voltam, amikor az első lányomat a kezemben tarthattam. S nem érzem, hogy lekéstem volna bármiről. Valószínűleg ugyanígy élték meg azok is, akik 40 évesen váltak (újra) anyává, mint például Szulák Andrea, Jakupcsek Gabriella, vagy éppen Fehér Anna, akinél azon csámcsogott sokáig a bulvársajtó, hogy 52 évesen szül először. Talán ő sem így tervezte kislánykorában. De a külföldi sztároknak is hosszú lajstromát lehetne felsorakoztatni Madonnától kezdve Nicole Kidmanen, Susan Sarandonon és Celine Dionon át Halle Berry-ig.
De a sztárok mindig mások. Míg a szomszéd Mariska néni elfogadja, hogy a kedvenc színésznője csak ,,aggkorában" szül, addig azt nem, hogy egy hétköznapi ember későn vállaljon gyereket. Jaj, de utálom a gyerekvállalás szót. Akárcsak a terhesség, nekem ez is azt sugallja, hogy a gyerek teher, és én azt is belehallom, hogy ugyan csőstül jönne a gyerek, csak mi, gonosz, karrierista nők nem akarjuk. Pedig dehogynem. Csak lehet, hogy nem jön össze. Vagy lehet, hogy nem találtuk meg az igazit. Vagy valóban annyira szegények vagyunk, hogy nem tudnánk eltartani egy porontyot. S közben az idő múlik, a biológiai óra ketyeg és öregszenek a petesejtek. Mennyivel könnyebb ebből a szempontból a férfiaknak, akiknek a spermiumaik időtállóbbak. S persze fizikailag a húszas években a legideálisabbak a feltételek, de...
Sok a de.
Aztán amikor minden adott, az ember elkezd kapkodni: beültetés, lombikbébiprogram és azonnal szeretnénk a sikert. Mert már annyit vártunk. De a siker a nő korán is múlik. Mint ahogyan a közelmúltban olvastam, a lombikbébi programok a nő 37. éve előtt sokkal sikeresebbek, 40 év felett már csak öt százalék az esély. És akkor marad az örökbefogadás. Illetve marad? Miért, ez nem lehet elsősorban lehetőség?
S ismét itt van Mari néni a kedvenc sztárjaival. Ha egy híres színész vagy színésznő örökbefogad, akkor nemes cselekedetről beszélünk. Ha Mari néni szomszédja fogad örökbe, akkor ő biztosan végső elkeseredettségében ragadtatta magát erre a lépésre és biztosan kiütközik majd a gyerek vére. Mert ezek a gyerekek mind olyanok. Milyenek? Arról nem szól a fáma. Vagy a másik véglet az, ami az egyik ismerősöméknél történt. A dadus néni a bölcsődében meg akarta dicsérni a kisfiukat. Szó szerint ezt mondta: ,,Milyen okos gyerek, pedig nem is a maguké". De, az övéké. Szívvel-lélekkel. Sőt, testtel is. Mert az az örökbefogadó anya, aki megpróbálta szoptatni az örökbefogadott gyermekét, aki öt éven keresztül volt várandós a szokásos kilenc hónap helyett, aki számos csukott ajtón keresztül meghallja vagy inkább megérzi, hogy sír a gyermeke, anya. Nem örökbefogadó szülő, hanem anya. S ezt illene tiszteletben tartani a Mari néniknek is.
